Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Anyám emlékezete

— 21 — nevén nevezte (mint ez a raagya paraszt közönséges szokása) ; de midőn apámról szóltak, mindig nemzetségi nevén emiitették s mellöle az »nr« mellékszó soha el nem maradt. Mind ezek s eféle benyomások életem hajnalán elhatározó befolyással lőnek gondolataim irányára. Egyrészről látván, hogy apám a néppel mint egyenlőivel bánik, őket én is ugy tekintém; a rongyos gyermeket magamhoz hasonlónak, s apját, mint az enyimét, valami magasb lénynek nézem, ki már koránál fogva tiszteletemet érdemli; másrészről tapasztalván, hogy apámnak, kihez én annyira ragaszkodtam, jeles tulajdonait a nép tökéletesen tudja felfogni s méltányolni, annak belátása s Ítélete iránt lelkemben teljes bizodalom támadt, mely abból mind ez ideig sem halt ki. Ez lön csirája az én democrata hitemnek, mely sok másokétól, minden esetre a tudósokétól különbözik, kik a népet csak elvben, elvontan, pusztán mint eszmét szeretik ; én ellenben a népet ugy, a mint az valósággal az életben van, egyes embereiben s csüngő rongyaiban is szeretem. Nekünk, gyermekeinek, soha sem tartott ő hosszú erkölcsi s intő beszédeket, mik a gyermekekre nézve oly meddők és oly unalmasok, tette mi jó, tisztességes és nemes ; és mi azt látván, követtük, mert a gyermev mindent, jót és nem jót, utánozni szeret. De ha aztán néha mégis kellett szólnia, intenie, oktatnia, az annál jobban hatott reánk. Mely szülő mindig üres szókkal tanítja gyermekeit, annak beszédei olyanok, mint a futó homokba tett irás, mit elhord a szél; de ki tetteivel s példájával oktat, az hasonló a kőfaragóhoz, ki a betűket márványba metszvén be, a szó igy mintegy testté is válik. Ha van bennem jó, s a mi bennem jó van, azt