Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Anyám emlékezete

— 13 — a mezei munka is megszűnik, a nagy tér mint egy szobaföld tisztára sepertetik, s a munkások a kazlak ereszének hoszában ülő helyeiket szép csendesen elfogjalak. S ilyenkor valamennyi néz a falu felé, honnan aszszonyaik és leányaik szoktak jönni, kender-kantárokba fűzött tálakban és szélkékben az ételeket hozván, s miután ezek tisztességes, szemérmes hangon „szerencsés jó estét" kivántak volna, mindenik a maga férje, vagy apja, vagy testvére mellé, mint egy megrakodott méh, letelepedik. A munkás megelégedő mosolygással fogadja az érkezőt. A szélkét lába közé vévén, a födelet róla kíváncsian emeli le, s arcza kiderül vagy beborul, de csak futólag, a szerint, a mint benne mit talál. Aztán az összegöngyölt fehér kendőt bontja ki, melybe rendesen a lágy czipó van takarva, és még valami csemege: főtt kukoricza, kék hamvas szilva, sárga körte vagy habzó túró. Midőn igy mindent átvizsgált a munkás, kalapját levéve, omló haját hátrasimogatva, egy mély sóhajtás után, mit a jó Isten bízvást imádságul veendhet, hozzá fog halkan, mértékes lassúsággal elkölteni az eledelt, miért egész napon dolgozott és izzadott. Ah ! egy leírhatatlan gyönyör a fóldinivest nézni, midőn étkezik. Távolról sem oly Ízletes a gazdagok fényes asztala. Mi csinosan szeldesi kenyeréről a kanyarokat, mi gondosan hámozza meg gyümölcseit, mi igazán és huzamosan élvez minden harapást, minden kortyot, mi szabályosan s illedelmesen fogyasztja ételét; a vizet oly jóizün iszsza, mintha az nectar volna, s ha néha bort is hoz hű gazdasszonya, ahhoz oly tisztelettel nyul, mintha az az urvacsorájának bora volna. Bár mi jól lakva valék, mindig étvágyat éreztem, midőn munkásainkat ily jóizüen enni s inni láttam. Néha-néha a gyümölcsök legszebbikének egyiké-