Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Anyám emlékezete

élvet nyújt is, de vigaszt ritkán, s kielégítést innét a siron nem fog nyújtani. De mindegy, legalább arra emlékeztet, hogy atyámnak nem csak testi életemet köszönöm, hanem szellemem munkásságának is ő volt megindítója, s igy hálával tekintek reá vissza, mint forrására, melyből eredt, a hegyi patak. De őt nemcsak uri vendégeink, tehát a műveltebbek, hallgaták szivesen, hanem a mezők egyszerű népe is örömmel hallgatá, sőt ha azok benne az elmét, változatos, kellemes, de puszta regélőt szerették: a köznép benne egyszersmind a tapasztalt embert s a sokat utazott bölcset is csodálta. Volt ö benne mint elbeszélőben valami, mit bájnak kell neveznem, a dolgot magát értelmezni nem tudnám. Istennek egy különös ajándéka e báj vagy csáb, melyet választottainak jó kedvében, hol egy, hol más dologban, hol kűl-, hol beltulajdonokban ád, de melynek gyönyörhatását ép oly szükségképen érzi a természet egyszerű embere, mint érzi a művelt, ki midőn azt bonczolni, annak okát érteni hiában igyekszik, csak saját elvezetét rontja meg. S én őt még jobban szerettem, csodáltam, midőn igy a jámbor földmivelők bámuló körében hallám beszélni ; hiszen mint gyermek inkább közéjök illám, s az ő örömük, tetszésük, őszinte kíváncsiságuk, mesterkétlen bámulásuk az enyémet csak nevelte. Gyermekségemből az évnek akármely szakára emlékezem, az ő képét, a mint a falu népétől körülvéve ül és beszél, mindenütt ott látom. Ott látom az illatos réten egy csoportfüz hűs árnyékában, hol a kifáradt kaszások a reggebéd után körülte a fria fűbe leheveredének, ELgg helyett, hogy szokás szerint aludnának, várják, L nekik valami szépet beszéljen, mit talán már hallái^