Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)
Szépirodalmi dolgozatok. Anyám emlékezete
— 5 — sorsa hasonló a fáéhoz, mely felnőtt egy hegytorok árkában, mi mind a felhőszakadások rohanó árjának, mind a dühösködő viharoknak örökös és nyilt utja. Minden zápor zajlása, minden förgeteg szele a mint jött és a mint ment, ágaiból egyet lehasitván; nem azon kell csodálkoznunk, hogy nem lombdús, nem terepély, s nem ép ma is, hanem hogy annyi idő, annyi század, annyi rongáltatás után is még fenáll. Kétségkivül tiszteletet érdemel egy törzs, mely mindig a köznek él — magának soha; de szerencsésnek, boldognak nem mondhatni, sőt eszélyesnek sem. Nézzünk végig ama hosszú idősoron, Hubától kezdve, ki a hon szerzői s alapitói közt tűnik fel, e sorok Írójáig, ki végkép megszűnni láttam ugyanazon hon függetlenségét talán, és azon Ítéletet kell róla hozni, hogy bár régóta él és áll, soha sem fénylett és virágzott ugy, mint sok más, mert mindig a hazának, magának soha sem élt. Az ekkép jellemzett nemzetségnek volt apám egyik méltó származéka. Tehát fölösleges volna elsorolnom, hogy ifjan mint katona a hazának, mint férfiú a megyének élt, szóval minden másnak javára élt, csak saját családjának gyarapítására nem. Szemrehányáskép mondom ezt ? 0 nem. Eletemet átvizsgálván : hiszen gyermekeim nekem is ugyanazon szemrehányást fognák majd tehetni. A végzet, mint minden embernek, ugy minden törzsnek homlokára üti sorsát, hiában rugdalóznánk ellene : a mi végezve van, annak teljesednie kell, a pálya élőnkbe kiszabatik, nem választhatjuk azt, hanem csak be kell futnunk, és pedig kezdettől végig, bölcsőtől a sírig.