Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Irénke emlékezete

— 103 — mait, völgyeit, ormait azon képekkel, miket kedvelt költőimben találtam ; reggelenkint a Pánczél-hegyen én előbb zengtem Kölcsey hymnusát, mint dalát a korán kelő pacsirta, s késő éjjel, midőn a madarak mind aludtak, én a hold fényénél még ott andalogtam a zúgó folyam partján, kezemben hordva Ossian búsongó s borongó énekeit; s télben, a hóborította hideg mezőn, mint rózsás kertben sétáltam, könyv nélkül tanulva Horácz és Bersenyi erőt s nyugalmat lehelő fölséges ódáit. Oh boldog ! kimondhatlanul boldog az ifjú, ideálai tündérseregének közepette, s ime még most is, midőn az élet örökre elhervadt körültem s hajaim gondban és szenvedésben majdan őszbe borulnak, jól esik ifjúkorom ábrándjaira visszaemlékeznem. Már akkor kötelességérzetemnek rabja lévén, elsőben is iskolai dolgaimat végzém el, ezért tanáraim kedveltek, sőt tiszteltek, magasztaltak ; tanulótársaim és ismerőseim egyszersmind barátaim voltak mindnyájan, a szokatlan iskolai dicsőség nekem nem csinált irigyeket, mert látták, hogy czélom tanulni volt és nem ragyogni, igy társaim is s az összes iskolai egyetem is ugy nézett, mint zászlót, mely elől leng, hírem, dicsőségein nem magamé, az övéké is volt. Ha néha a messze távolba vetém pillanatomat, s nevemet egyszer szobám egyik gerendájára, másszor ama sziklabarlangba fölmetszém, hol éveken át, elvonulva mint remete, legörömestebb tanultam, az azért volt, hogy ha majd gyermekemlesz, s felnővén ide jövend és itt nyomomat netalán megtalálja, azt követni is fogja; de különben is ösztönszerűleg vágy az ember megörökíteni emlékét ott, s öszszekötni azon helyekkel nevét, hol legboldogabb napjait élte. Mindez most mint egy elmúlt álom, mint egy báj-