Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 82 — irat ne az én kézírásom legyen. Eszembe jutott őt kérni meg. A legnagyobb készséggel megígérte. . . . Másnap visszaküldte, hogy nem teheti a munkát, mi egypár óráját vette volna el. Különben ez Ország hóbortos ember, az osztrák seregből, hol őrmester volt, desertált 1848-ban, nem méltó róla beszélni, — de e szivtelensége mégis fájt, épen mivel őt inkább a természet emberének hittem. Mennyit fáradtunk mi, hogy segítsünk rajta, napokat tölténk el dolgában, — költénk, hogy pénze legyen, kértünk mellette, irtunk mindenfelé, meghívtuk magunkhoz gyakorta, egypár ezer frank hasznot csináltunk neki, és ő egy iv lemásolását megtagadta nekem. Engem ez nem zavart meg, volt kivel leíratnom, de azt gondoltam, ő örülni fog, ha alkalmat adok neki értem valami csekélységet tehetni. Nemde a sors az embereket mondva válogatja ki s küldözi életünk útjába? . . . írtam egy verset: „Diófa." „Ülök itt külföldön diófa árny alatt stb." Különben keleti utazásomat folytatom. September. Ámbár én óhajtottam volna, hogy Dináék még Creuznachban maradjanak, Mimi fogván már a fürdőket vehetni, azonban Dinának ott nem volt nyugta, és viszszajöttek. Egyik sincs jó színben. Dina megfogyott, Mimi is, ki már keveset, és Gizel, ki éjjelenként még sokat köhög. Csak Mari és a dajka néznek ki jól. Azonban alig telék bele két hét, gyönyörű őszi idő járván, mindháromnak javult egészsége. Dinának étvágya megjött, talán a fürdő hatása is most kezdi magát érez-