Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 36 — tam Naplóm lapjain. S okom nem volt magamat szépíteni, mert Naplóm az én titkom volt, azt soha senki nem látta, senki nem olvasta, sem szülőim, sem testvéreim, sem barátaim (szándékom változhatlan volt, halálom előtt nem közölni senkivel), e volt az én néma papom, kinek gyóntam, e volt meghittem, melynek örömemet, bánatomat, haragomat, csüggedésem el-elbeszéltem, e volt a titkos biró, kinek tetteimről, sőt legbelsőbb gondolatimról naponkint számot adtam. Ritkán történt, hogy este nem e volt volna utolsó dolgom. Leülék, kinyitám, s emlékezetemben egész napomat végig futván, röviden vagy hosszabban bele jegyzém napi életemet. Természetes, hogy ez mindannyi alkalom volt tetteim s érzeményeim bírálatára. S ha megtörtént, hogy az események közelsége nem engedé hibámat belátni, volt arra alkalmam midőn a hónapot vagy az évet összegezvén, e munka kényszerite a hónapot s az évet átlapoznom. S valóban, ha van bennem jó, nemes, ha van igazságszeretet, méltányosság, humanitás, azt főkép Naplómnak tulajdonítom. Mi a tükör a testnek, az a hű Napló a léleknek. Benne meglátjuk magunkat, s ha az indulat vagy elfogultság ma tisztán nem enged látnunk, később is módunkban van magunkra ismerni. Alig hiszem hogy e nélkül ember teljes önismeretre jutna, minden esetre ez oly eszköz, mely azt tetemesen megkönnyíti. Hozzá járul, hogy az értelmi fejlődésünknek, haladásunknak is mértéke, átnézvén 18 évi Naplómat, mennyi különféle, sőt ellenkező véleményt látnék benne. Látnám mind azon lépcsőket, melyeken oda juték, hol most állok. Mind ez most veszve van rám nézve. De Naplómban szokásom volt gondolataimat, terveimet is feljegyezgetni. Meglehet, becstelenek azok, de enyimek, szellemem kifolyásai. Kezdetben apróbb dolgozatimat is beleirám,