Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 37 — p. néhány beszédet, és igen sok felköszöntésimet, melyek sehol nincsenek meg, s melyek, ha talán ok nélkül is csodáitattak, de minden esetre alakaikban a divatos modornál sokkal magasban állottak. . . . Itt-ott nevezetes személyek jellemrajzai is helyet foglaltak benne, azokéi, kikkel érintkezésbe jöttem. . . . Ugy látszik, mind ennek vége van. Egykor talán történeti becse lett volna; de nem azért fáj nekem, hogy elveszett, hanem mivel az az én hű másom volt, s óhajtottam volna gyermekeimre hagyni örökségkép. Ez az ember hű képe, és nem az, melyet a festó' fest. Hallván a szomorú hirt, csaknem sirni tudtam. Mintha az egyetlen barátot vesztettem volna el, ki életem minden titkait ismerte. S ki annyit veszték, miért kellé hogy a sors ettől is megfoszszon? Ez az én kincsem volt, az én életem, az én pályám, másnak semmi. De ugy látom, a sors nekem könyörületlen sorsom, s kinoz mindenben, nagy mint kicsiny dolgaimban. Dinámnak is volt naplója, több évekről. Én nem olvastam, mint ő nem az enyimet, de azt hiszem, oly őszinte, oly ritka ösztön-genie asszonynak naplója, psychologiai tekintetben érdekes lehetett. 1849-ben az osztrákok Budán lévén, azt is elprédálták több egyébbel, íme mindkettőnket hasonló veszteség ért. Bevégezém Iréné és Atyám emlékezetét még a mult hóban. Csepcsányiné, született Szemere Erzsi is eljött. Otthon keveset ismerém, ő is fogságot szenvedett, szeretni látszik engemet és családomat. Igyekszem ittlételét kellemessé tenni.