Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 31 — újra kinoz. A gonosz mindig gyötri a jót. A bizodalom mindig martaléka lesz az álnok ravaszságnak. A mi a legfájdalmasb, hogy a törvény a szót, a formát nézir nem a lényeget. A csalónak igazsága van, ha ügyes volt a csalást bizonyos alakba öltöztetni. Utálnom kellene a világot, embergyűlölővé kellett volna válnom, és érzem, még sem vagyok az. Haragszom magamra, de nem tehetem. Érzem, egy uj gonosz újra meg fogna csalhatni. Csak őt gyűlölöm, és másokat nem, keblemet az epe nem önté ugy el, hogy a keserűség, a boszu, a megvetés, a szeretetlenség érzése uralkodjék bennem. A bárányból nem lesz farkas soha, a liliomnak soha sem lesz tövise, s a szőlőléből senki nem csinál mérget. Írtam egy satyrikai darabot „Idegen és a Mágnás, párbeszéd", melyben a magyar mágnásokat, mint osztályt, ostorozom. Alexandrinokban van irva. Irónia és gúny benne a túlnyomó. E téren talán többet is megpróbálhatnék, annyival inkább, mivel, mint mese nincs versekben, ugy satyra is kevés van magyar nyelven. Általában a humor, a magyar nép ez alaphangja, nincs az irodalomban eléggé képviselve. Itt-ott sugárzik ki Petőfi írásaiból, ki valóságos nemzeti és népköltő, de a lyrai szállongásban annak csak kivételesen van helye. Aranyban is van nyoma, Tompában ritkán, inkább Vörösmartyban, midőn ő nép-, és nem keleti költő. Csokonayban szinte, ki legelső járt azon téren, melyen utóbb Petőfi oly nagygyá lőn. Makk irt Londonból egy eredeti levelet hozzám. 0 az osztrák ágyuseregben szolgált, s 1848-ban első volt, ki a magyar zászló alá átjött, s a magyar ágyuszatot megalapitá. Erélyes hazafiu, az ábrándozásig az. Bátor a vakmerőségig. Republikánus testestől lelkestől.