Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 311 — De ép ezen felsőbbségből, melyet a többi fajok önkényt elismertek, akarok egy eldöntő érvet menteni. Tudjuk, miképen 1848 előtt politikai jogokkal csupán a nemesek birtak. Hanem ezen nemesség, népfaji tekintetben, az országban lakozó valamennyi nemzetiségekhez vegyest tartozék. Igaz, a nemesi osztályban a magyar szellem s jellem volt uralkodó, csakhogy ezt nem törvény eszközölte, ez a történet s hagyomány műve volt. Mindenesetre az világos ebből, hogy aristokratikus szervezetünk a magyar elem alapja volt, s kifejlésének és virágzásának legbiztosb eszköze. S ime, 1848-ban, e roppant történeti előnyt áldozók mi fel a polgári közszabadságnak *); aristokratikai hatalmunkról lemondánk a demokratikai elvnek javára, mely téren ámbár még mindig többséget képezett a magyar összehasonlítva egyegy népfajjal külön, de valamennyi népfaj ellenében tán kisebbségre sülyedt. Ebből látni, hogy 1848-ban a magyar faj önkényt lemondott azon felsőbbségről, melyet neki nem törvény adott, hanem szokás, történet s hagyomány; és bár jól tudta, mikép az aristokratikai forma nemzetiségének erős fellegvára vala, feladta azt, s inkább kész volt veszélyeztetni nemcsak tulnyomóságát, ha épen ugy tetszik, de facto uralkodását, sőt magát lételét is, csakhogy megalapíthassa a valamennyi fajokra kiterjedendett népszabadságot. Es egy ilyen nagylelkű, csaknem mondhatni politikailag meggondolatlan cselekvény szemlélete után tá*) Az 1848-ki törvények e horderejét leghiresb alkotója nem látta be. Érdekes dolgokat beszélhetnék erről, — de ez az igazságos történet feladása leend, mely sokat le fog álarczozni a jelen s utókor csodálkozására.