Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 312 — madhatott nálunk ama siralmas emlékezetű nemzetiségi belháború? Ha még volt volna is a többi fajoknak kívánni valójok, az 1848-ki törvényekkel nem nyittatott fel nemzetiségi vágyaiknak az utolsó kapu is? . . . De boritsunk fekete fátyolt ez örökké szomorú korra, csak azt kénytelen vagyok megjegyezni, mikép sem a szlávok eljárását nem értém, hisz láthatták a szláv elem folytonos elolvadását az ausztriai tartományokban, sem az ausztriai kormány politikáját nem, mely jól tudhatta, hogy mind az oláh, mind a szláv nép a birodalom határain tul fekvó' pont felé gravitálván, ez iránynak elősegítése szükségkép a birodalom szétdarabolására vezet, mig a magyar elem ily külső vonzponttal nem birván, ez ép azon centripeta erő, melyre ő egyedül támaszkodik atik biztosan. II. De tovább megyek. A történeti ide vonatkozó tényeket megkísértem néhány átalános tételbe összevonni. Első tétel, mikép törvényeink soha sem tőnek különbséget a magyarok mint hódítók s az ősfajok mint hódítottak közt. A magyar mi hamar elfeledé, hogy ő győző, a többi népeket semmi nyomás nem emlékeztette arra, hogy ők a vésztők. Nem történt az Magyarországon, mi történt Rómában, Francziaországban, Angliában, hol az olaszok a rómaiak által, a gallusok a frankok, az angol-szászok a normannok által minden polgári s katonai magasb hivatalokból kizárattak. Sőt nálunk már Szent István korában a legnagyobb egyházi s világi méltóságokat jövevénynemzetségek tagjai birták. Utóbb is nemde idegen vérbeliek ragyogtak az ország legelsőbb székeiben? Belus