Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 310 — Ily alkotmány volna számítva a nem-magyar nemzetiségek elnyomására? Ezt nemcsak tagadom, sőt bátran merem állítani, hogy alkotmányunk már elvénél s jelleménél fogva minden ilyen elnyomást tökéletesen lehetlenné tesz. Hogy e bölcs s humánus politikai theoriának a gyakorlat mindenben megfelelt, történeti adatokkal könnyű lenne bebizonyítani; de ez terjedelmes részletekbe vezetne. Szabad legyen még csak néhány észrevételt tennem. Először, bevallom, hogy a magyar faj történeti felsőbbsége létezett, de meg kell magyaráznom, mi ennek értelme. E felsőség megvolt, de csak mint tény, nem mint jog, azt nem törvények, hanem a szokás s hagyomány teremték. E felsőség okait fajunk valódi érdemeiben találjuk fel: ő hóditá meg az országot, több apró s külön tartományokból ő alkotott egy állodalmat, ő adta nevét az országnak s ő csinált belőle alkotmányos hazát. Szóval, ő volt a katonáskodó faj, következőleg ő lőn az ország aristokratiája. Mig a többi fajok hon ülve békében mivelték földeiket, a magyar faj csatatéren ontá vérét bőven, akár kellett a hont a tatárok, mongolok, törökök ellen védenie, akár a nyugoti zsarnokságnak ellenállania. Ki vehetné kétségbe, hogy e hivatás felette nehéz, veszélyteljes volt s nagy áldozatokkal járt? S lehet-e csodálni, ha jutalma lőn dicsőség, nagy erkölcsi befolyás s ép oly nagy politikai túlsúly a közdolgokban? Meglephet-e valakit, hogy a „magyar" név, mely kezdetben egy faj külön neve volt, később tiszteletbeli s átalános nemzeti név lőn, annyira, hogy az 1741-ki LXI-ik czikk szerint, maguk a horvátok is kívántak e név alatt értetni jövendőben?