Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 308 — mely Magyarországot nagy s erős állammá teszi, másrészről a szabad megyei autonómia annak a szövetség jellemét adja. S ki tagadhatná, hogy e szövetségi alak legillőbb státusra, melyet több népfajok laknak? Nehéz volna meghatározni, bölcs előlátás vagy természeti ösztön birta-e a magyarokat e bámulatos megyei szervezet elfogadására; de mindenesetre áll az, hogy sajátságos körülményeinkhez ez vala legillőbb, mivel szükséges tért s szabadságot engede minden népfajnak nemzeti kifejlődésére, arányban azoknak számához, életerejéhez s erkölcsi értékéhez képest. E szervezet oka nálunk a községek, kerületek s megyék természetszerű alakulásának. Mind ezek őseredeti s történeti származásúak. Országunk földirati belső rajzolata bizonyítja, hogy bár itt-ott apró népfajtöredékek más fajok nagy tömegétől özönlvék körül, azonban leggyakrabban mindenik fajt egy-egy vidéken összepontositva találjuk. Rendesen ugyanazon eredetű családok összege alakítja a községet, mely mint ilyen szabadon kormányozza magát. Több rokon s szomszéd községek képezik a törvényhatóságot, mely viszont magát igazgatja oly kiterjedt hatalomkörrel, hogy csaknem státust képez a státusban. Itt jegyezzük meg, mikép e törvényhatósági gyűlésekben a választók (1848 előtt) személyesen, nem képviselő által tanácskozván, mindenkinek, bármely népfajhoz tartozott legyen, nemcsak alkalma vala érdekeit s elveit érvényesíteni, sőt nemzeti vágyainak létesítésére is szabad utja volt. Ha tehát egy község többsége bizonyos nemzetiséghez tartozék, s ezen többség saját nyelvén akará dolgait végezni, kérdem, ki gátolhatta meg? Bizonyosan senki. Tovább menve, ha a törvényhatóság többsége a maga körében, vagy a hatóságok többsége a diaetán a hivatalos nyelvben az oláh,