Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 304 — tolává lön a népnek, melyet vezérelt, nemcsak alkotmányt ada az országnak, melyet szerze, hanem egyszersmind politikai axiomakép kijelenté a nemzetiség nagy elvét, melyet mi azon kortól fogva napjainkig folyvást követénk. T. i, azon parainesisben, melyben fejedelmi tanácsainak összegét Imre fiához intézi, azt mondja: „Unius lingvae, uniusque moris regnum imbecile et fragile est . . . Quis Graecus regeret Latinos Graecis moribus, aut quis Latinus Graecos Latinis regeret moribus? Nullus." így szólt szabadságunk, vallásunk, hazánk alapitója, «s e szavaknak mély értelme a nemzetiségekre vonatkozólag igen világos. Lehető, mikép ő, mint valódi státusférfi, e szavaknál csak azon tényre gondola, hogy birodalmában többféle fajok laknak; azonban nem tagadhatni, hogy nyelve a tényt egy nagy politikai elv magasságára emelte. S valóban, a theoriának tökéletesen megfelelt a gyakorlat, mert én nem ismerek ó-alkotmányt, mely annyi szabadságot s tért ád a különféle fajoknak, mennyit ád a magyar, sőt mely azokat a fejlődésre mintegy felhívja. Hogy erről meggyőződjünk, elég alkotmányunk sajátságos geniusát s megkülönböztető jellemét meghatározni. Ki a magot ismeri, fogja a termést megmondhatni, mint ki az elvet ismeri, annak könnyű lesz belőle levonni a szükséges következményeket. Egyik elv, mely a magyar alkotmánynak mintegy lelkét teszi, az unió ellentétben az uniformitással. Hazánk valahányszor ez utóbbi s annak corollariuma, a központosítás felé hajlott, mindannyiszor kezde hanyatlani. Ez unió nálunk tisztán politikai természetű volt, s két intézvényben nyilatkozott, t. i. a koronában, mely képviselte a felség eszméjét és a diaetában, mely