Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 23 — — szivét hittem, tapasztaltam jónak, és ez sok. Irántam mindig tiszteletteljesen, különös tekintettel viseltetett, mindenki látta és észrevette. Én tudtam, hogy hitelét a mi pénzünknek is köszönheti, tudtam hogy erkölcsileg általam akarj a magát rehabilitálni, tudtam hogy mi áldozatot hoztam neki: nem vetvén meg őt, sőt •szembeszállván mások fenyegetéseivel. Tudta ezt ő is, habár ritkán, de volt alkalom e húrt megérintenünk, s nem kétlém, hogy legalább hálás lesz, sőt meg voltam győződve, hogy inkább magának mint nekünk tenne kárt, s hogy anyja után, — kit bálványozott, — e világon minket tisztel legjobban. Azt hittem nem nagy szellem, — de egészen a sziv embere, ennek birja mind rosz, mind jó tulajdonait. S ime a hála, a jutalom. Elszökött gyalázatosan. Talán nem csalt meg senkit, de minket tökéletesen. Magát nem mentheté meg, minket, mások javára, lerontani akart a mennyiben tőle függött. Sőt mind ezt a szemtelenséggel koronázta meg. És ez ember mégis élni fog, élni akar. Élni méltatlan, meghalni gyáva. ... És én még most sem fogom az embereket gyűlölni. Bizni fogok ismét, jámhorul, együgyün, bolondul, — ki minek született, azzal hal meg. Egyiknek rendeltetése csalni, másiké csalatni, örökké az. April. Szomorú nap e hó első napja. Irénke haláláé. Meudonba a temetőbe kimentem, s egy rózsabokorral áldoztam neki. Néhány kis bimbó piroslik rajta, szép mint ő volt, s hervadni fog mint ő elhalt. Lelki álla-