Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 16 — én Amerikám. Azóta ritka magyar utazott Londonban, ki őt nem látta s szívességével nem élt volna. Némileg magamért, némileg érette maradtam meg 2., 3., 4-én Londonban, s szives búcsút vévén tőle, 4-eTi" este visszaindultam Francziaországba, s Párisban 5-en megérkeztem. Dinát már 24-én irt levelemben előkészitém a rosz hirre, 29-én megírtam neki, természetesen nem mondván meg az egész valót. Hiszen ő oly beteg, még rá e csapás : sok volna egyszerre. Márczius. Mindig és mindig gyötör e szerencsétlenség. Éjjel, sem nappal nem hágy nyugodni. Velem van, utánam jár, elmémben él, semmire nem vagyok képes, ha olvasok azt látom a sorokban, ha álmodom azzal tépelődöm. Mert a fő benne az, hogy e vagyon nem enyim volt, nőmé, ki bennem bizott, és méltán, mert nem tékozlék, nem valék rosz gazda, s ime, bűnöm nélkül, de kezeim közt mindez elveszett. Elkobzott vagyonaimra fájdalommal soha sem emlékeztem, azokat a hazáért veszélyeztetém, megbukván, nem magamra, a hazára gondoltam. De igy megrontatni, igy tönkre juttatni, s egy ily nyomorult ember által, ez valami kétségbeejtő. Még az utolsó hetekben is kinált pár ezer frankkal, az amerikai osztalékok fejében. Nem fogadtam el, mondván, nem sürgetős, azt gondolván, hogy talán szükségesb neki, s nekem kevésbé az. Ezt is elvitte, s most csaknem pénz nélkül vagyok. Eddig mindig mi kölcsönözénk, most ime kérnem kell. S igen természetesnek találtam, ahhoz fordulni ismerőseink közzül, a kinek