Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

szombaton ment el egy, ki az én leírásomnak tökéletesen megfelel. Hiszem, ha roszabb ember nincs nála a földön, nincs félénkebb; gyávább sem, ő sietett volna elmenni a szél szárnyain is. Öt-hat levelet küldtem, két különböző hajóval, Amerikába már a mult héten . . . New-Yorkba Házmánnak, mindent elmondva s kijelelve, mit tegyen. Charlestonba Kuthmannak teljhatalmat küldtem, az 50 actia átíratása ellen óvást tenni, kérve, hogy azt tegye a Pensylvan-obligatióra nézve is . . Ravenelnek is irtain, ki a 30 Statebankot eladta, hogy árát ne Boldin neve alatt küldje, mindenesetre, ha már elküldte volna, világosítson fel, s ha teheti, jogos követelésemben támogasson . . . Londonba még az nap, márcz. l-jén visszatértem. A jó, a derék, a részvevő May érnél laktam, mindig vele voltam; rég nem láttuk egymást, ő örült nekem, s én igyekeztem a becsületes öregnek jó napot csinálni, — miután magamnak azt nem csinálhattam. Törekvésemnek magam vettem jutalmát. Nyugalmam kezd megtérni, lelkem háborgása csillapodik, csendesebb lettem. Ha londoni írtamnak más haszna nem volt, az már nagy nyereség, hogy a sok fáradság megtört, a nagy izgatás kifárasztott, annak tudása, hogy a mit teheték megtevém, megnyugtatott, s Mayernek szives részvéte, barátságos fogadása, természetes, de őszinte tanácsolása, beszéde meg is vigasztalt. E haszna volt utazásomnak. Es még az, hogy Mayer, ha zavarban volnék pilíanatilag, segedelmét ajánlotta fel. Nem örömest élnék vele, — ő neki annyi magyar adós, csaknem mind, a ki Londonban van, de ha kell, élek vele tartalék nélkül. 0 az én legrégibb ismerősöm, ő kedvel engemet, én tisztelem őt, — én fedeztem fel őt mint londoni magyart még 1837-ben, ő az