Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— ligád meg valamit, — de kérni kell, maga ki nem találja. 0 eljön szívesen ha meghívod, s jól is mulatja magát, — de eszébe nem jut eljönni hívatlanul, arra gondolva, hogy talán te is akarnád őt élvezni. O szereti ha vele teszed, a miben neki kedve telik, de ő nem lesi ki, miben telnék neked is kedved. Mindig becsületesen cselekszik, teszi is azt a mi kötelesség, de azon tul semmit, azt, mit figyelemnek, szívességnek, szolgálatnak nevezünk. Mi nehéz egy ember jellemét is kiismerni, még azét is, kiét kiismerni alkalmunk van. Az emberben oly sok tulajdon van mi egy rokonhoz hasonlít, de még sem az, s megkülönböztetni nehéz. Ez takarékos és fösvénynek látszik; ez rendszerető és pedánsnak véled; ez hideg, félénk és szerénynek hiszed, pedig tele a legnagyobb önelégedéssel, ez minden hívásodnak örül, minden szívességedet elfogadja, azt vélnéd éretted teszi, pedig nem, önmagáért, ez ritkán látogat meg, azt gondolhatod elfelejtett, nem, hanem szokásaiba nem illik be gyakrabban jönni hozzád, . . . mindez oly közel áll egymáshoz mint a pénznek két oldala, s ki tévedni nem akar, kell hogy a dolgot jól megvizsgálja. Kozina nekem sok belső fájdalmat, tűnődést okozott magaviseletével, hajlandó valék roszaságnak tartani mi csak gyöngeség, szivtelenségnek tartani a gondatlanságot, hálátlanságnak az ügyetlenséget, részvétlenségnek a saját szokásaihoz ragaszkodást, . . . mindezek azonban testvérek, annyi mégis igaz, hogy önzésből, fukarságból jó adag van benne, de hozzá teszem, hogy e gyöngeség inkább mutatkozik nála az élet apróbb részleteiben, mint nagy eseményekben, ekkor kész mindent tenni, de kell, hogy szólítsd fel . . . Most legnagyobb örömem Mimihez kimenni, kit a^ij nevelésben hetenként kétszer látogatok meg, azért is; hogy a magyar nyelvben gyakoroljam. Magamban lévéjót,