Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

. . . Dináék 21-én este 8-kor csakugyan elindultak, menvén Strassburgon, Frankfurton, Drezdán keresztül egyenesen Bécsbe. Engedelemmel elkísértük a kocsiig, s megvártuk mig a locomotiv szikrázás és dörgés közt elragadta őket szemeink elől, mint Illést a villámzó fellegek elragadták. Ekkor Mimi és én haza mentünk, lefeküdtünk és még sokáig beszéltünk róluk, kik a hideg éjben utaznak, rohanva mint a szélvész. Február. Magánosan maradván, kezdék olvasni s irni szorgalmasan, oly rég nem dolgozhatám folyvást, nyugodtan, miután mindig, de mindig betegápoló voltam. Az ősz, tél és tavasz egy része Dinát mindig szenvedve találta, a nyár meg más-más bajt hozott. így multak el nem havak, de évek, az idő eltelt és semmi eredményt nem mutathatok fel. Kezdtem több dologba, de mindig félbe kellé szakasztanom. Most az a remény táplál, talán Dina otthon jobban leend, vagy talán lesz egy istensugalta orvos, ki meggyógyitandja. Mindenesetre nem látom őt örökké előttem feküdni, szenvedni, nyögni, panaszkodni, s igy lesznek óráim, midőn gondolataimnak teljesen, háborgatás, aggodalom nélkül átadhatom magamat. Nem mintha reá nem emlékezném, de nagy különbség a szenvedőt színről szinre látni és valakit csak szenvedni tudni a távolban . . . Bele is fogtam megírni Irénkénk emlékezetét. Oly rég ohajtám ezt megírni, de mindig féltem sebeimet felszakgatni. Vártam, hogy azok behegedjenek. Aztán az olvasóknak nem az igaz, vérző, de a szép fájdalom kell, — az író olyan mint a festő, ki a hajótörést bizonyos