Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 87 — hagyott nő iránt is az. Ezt nem ő irta, ezt mástól tudom. Es szegény jó ipám, aristocratikus nézetből, kinek különben sem neve, sem neveltetése, sem lelke nem volt az, csak törvénytudománya, e íiut leánya, e tökéletes gyermek, e ritka teremtés felett boldogitá világilag. Ez bántott engem egykor. A roszat jutalmazni a j ó felett, ezzel soha sem tudok kibékülni. Sőt azzal is nehezen, jutalmazni a jót, ha különbséget a gyermekek közt kell tenni. Február 1—15. Sokat, igen sokat olvasok, és olthatlan szomjjal. Altfutni a jeles irókat jó, igy nyer az ember általános álttekintést a világ, a tudomány, a mult felett, de önállását vesztheti el a szellem könnyen, s nehéz nem menni be a könyvek tömkelegébe, melyben elsülyed, elvész az elme. Az a sok olvasmány elpárolog mint a virág illata, melyet leütünk ágáról, az elmélkedés az teszi az embert tökéletessé, önállóvá, bölcscsé. Amaz egy utazóhoz hasonlít, ki az idegenek által müveit kerteken örvendő, élvező lélekkel megy ált, de csak áltmegy, emez hasonló a kertészhez, ki maga körül egy világát idézi elő a növényzetnek, mely díszlik s illatozik hónapokig, míg tart az élet. . . De alig birok magammal, ha az olvasásba ereszkedem . . . Kezdtem a Koránon, aztán az Osman-történethez nyúltam, aztán a török költészet vonzott magához, aztán a persa, most akarnám az egész keleti szellemvilágot ismerni.