Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

- 88 — E miatt munkámat két hét óta nem folytatom. Az örvény vitt magával. Ki kell magamat az élvből ragadnom. . . Egyébiránt naponkint nyugtalanabb vagyok. Csaknem ingerlékeny. Dinám jan. 1-én irta utolsó levelét. Már hat hete mult. Miért nem ir? Visszavonták az engedelmet? De nincs más ut és mód? Avagy beteg? E gondolat bus lehetőség felé vezet! Minden este reményivé jövök haza, és minden este csalatkozom. Már néhány nap óta föl sem tekintek a polczra, hova a kapus a leveleket rakni szokta. Nincs, nincs, előre tudom, s oka után tapogatózni alig merek. De kedvem elesett mindentől, még az olvasástól is, s ha teszem azért teszem, mert az idő halad észrevétlenül. Különben az éj is hosszú, nem tudok aluni, az órák nappal csak másznak, szemem kifárad az olvasásban, s még mindig messze van az este, az éj, s az álom vonakodik leborítani pilláimat. Különben, munka közt, repültek óráim sebesen, s örvendtem, mert munkám is növekedett, az idő is mult, s minden perez közelb hozta a napot, melyben ismét találkozni fogunk. Es ime még csak levelét sem láthatom! Még csak okát sem tudom! Minden kap csak én nem. Minden örvend csak én nem. Csak én nem, kinek félni, örülni, nyugtalankodni legtöbb okom van. Nem tűrhettem már tovább, irtam én. Mintha szólván, kérdvén, előbb kapnék választ. O pedig mi messze van a Szajna és a Duna! Mint a nyil repül a vasút, és még is mi messze van. Csak aztán minden jól végződjék.