Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)
— 86 — Ritkán jönnek hozzám, egy hétben egyszer, én is csak akkor megyek máshoz, ha vele dolgom van. Egek bevégezni egypár munkát. Természetesen naponkint, képzeletemben, el-elrepülök Pestre, Dinámhoz, s órámra tekintve találgatom mit csinál most? és mikor jön ki, és tervezgetek, mit csinálunk itt, hogy intézzük el dolgainkat, — mert Európa most egy vulcan, hátra van a legrettenetesb diadal, s talán a legvéresb. Hazám s nemzetem sorsát emberi kézből kivette a gondviselés, — végezze el! Január 15—30. Kaptam egy másik levelet is, ezt a postán. A rendőrség főnöke engedte meg, és választ is irhatok, egy bécsi rendőr czime alatt, ki azt a pestihez küldendi. Isten neki, csakhogy igy is irhát nőm, neki ez elég, nekem nem, de ő többet szenvedett mint én. Csak legalább újságba ne igtassák tartalmát, mert a családi érzés azon gyöngéd virághoz hasonló, melynek nem kell vész, sem dér, elég a fényes napra kitenni hogy szenvedjen, meghaljon. írja Dinám hogy Marika nagy beteg volt. Hogy Ziegler, a budai orvos, egy körmönfont ember, megholt, és mi élünk annyi viszontagság után. Hogy ő gyakran őrizni kénytelen a szobát jelen állapotában, s kevesen vannak a kik a száműzött nejét meg mernék látogatni. A barátok elidegenedtek, az idegenek barátokká lettek. Es a testvér, Laczi, mint hálátlan, szivtelen, rosz volt páratlan jóságú anyja iránt, — ő iránta, az el-