Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 347 — sem kis dolgainkban nem kedvez, sőt csak elleneink ereje növekszik. Lehet mind ez parányiság egy nép életében, melynek éveit századokkal kell mérni, de mi egyének csak azon bút és örömet érezzük mit megélünk, a jövő nagyság ismeretlen lévén, minket sem nyugtathat, sem nem vigasztalhat meg. Várjunk és az alatt szenvedjünk, im ez a mi végzetünk. Házi csendünk is megzavartatott egy igen kellemetlen esemény által. Egy éve, hogy Dembinszki generál nálunk fiját bemutatá, ki ifjú, tanult, művelt, értelmes ember. Arcachonban lévén, levelet kapunk, melyben — nagy meglepetésünkre, Jolán kezét kéri, kivel mint gyermekkel bánt ha jőve hozzánk. Dina nem volt ellene, de én tudom mi kin a hazátlanság, s ha Jolánt magunkért kivánom itt birni, de neki e sorsot nem óhajtom. Különben is némit hallottam az ifjú Dembinszki életmódjáról, elvei materialismusból merítve, erkölcsre nem tart sokat, czélja a haszon, szent a süker, panszlavismusra hajlik, . . . Jolánt bizonyosan nem szereti, alkalmasint vagyonára számit. Azt felelvén neki, hogy nagyanyjától függvén Jolán, mint tutrixtól,mi sem nem adhatjuk kezét, sem meg nem tagadhatjuk. Erre válaszolt, melyből lelkületének szarvai akaratlanul kinyúltak. . . . Visszajővén, s atyjával találkozván, az maga mondá: ha van elvtelen, erkölcstelen s materialista ember, az az ő fia, necsak ne adjuk neki Jolánt, de vigyázzunk jól fel, mert az mindenre képes. . . . S ime kisült e hó végén, hogy ő a szobaleány által Jolánnak leveleket küldött, hogy Jolán elég gondolatlan volt rá felelni, hogy végre azt merészelte neki irni: menne el vele, ne gondoljon neheztelésekkel, nagyanyja és mi majd kibékülünk. Jolán nem szerette, de feje gyönge, igen gyönge, jelleme azonban volt a szökési tervet nem