Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 328 — Örökké derült és vidám, e részben képe anyjának. Éjjel bár mikor költsék fel, mosolyogva tekint rád. Örülni zajosan tud mindennek, szinte reszket bele, s mindennek igy örül, nagy és csekély dolognak. Elénk, friss, beszédes, szája soha nem áll meg, mindig van mondani valója, ha nincs kivel beszélni, magával beszél, s egész órákig. Mindig kell valamit tennie, egy perczig sem vesztegel. Lénye egy láng, mely mindig lobog. Néha furcsákat mond, kár, hogy nem jegyeztem fel, talán fogná ő maga valaha itt olvashatni. S kedves dolog tudni valamit gyermekkorunkról. Egy képet látott 1853-ban, melyen egy leányka egy kigyót, jó állatnak vélvén, kezében tart és simogat. Alá volt irva: L'innocence. (Ártatlanság.) Megmagyaráztatván magának, mondá: mais ce n'est pas innocence, c'est bétise. (Ez nem ártatlanság, ez ostobaság). Ugyan akkor, anyja beszélvén neki, hogy roszat nem kell cselekedni, mert az Isten mindent lát, ő mondá: de hát mikor köd van, lát akkor is? Olvasván egy könyvben, hogy ez, s az volt egy nagy zsarnok, kérdé: mit jelent az? Anyja mondá; zsarnok az, a ki másnak parancsol, a kinek minden engedelmeskedik, a ki mindent tehet, kénye szerint. S ó' megjegyzé: de hát akkor Isten a legnagyobb zsarnok, mert az minden embernek parancsol. Házi körben, természetesen, sokszor szó van az ismerősökről, s azoknak jó mint rosz tulajdonairól. Dina kivált szeret beszélni mások gyöngéiről, epe nélkül csak élczczel, nem hogy megszóljon másokat, de a mennyiben az mulattat. Mimi mindig köztünk lévén, — mert óh nincs testvére! — néha bele kottyant. Egyszer anyja megdorgálván, mikép nem illik másokról roszat mondani , felelte: hát ti nem szóltok szinte igy másokról ? . .