Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 315 — dalomnak jele a gond, melylyel a sirt ápolják, a meudoni sírkertben ó' sajnáltatik legjobban, mivel sirja a legékesebb. O mi szép volnál édes angyalkám most már ! Már járnál, futnál, szólnál, már játszanál a többi gyermekekkel, már elbujdosnál a magas füvekben, már örülnél az életnek, a szép napnak, a futó fellegeknek, a süvöltő szélnek, a bájos holdnak, — ó ezt te ugy is ismerted már, valahányszor kérdők tőle: oü est le bon dieu, mindig a holdra mutatott. Ezt és a csillagokat szerette legjobban, lehetetlen volt estenden az ablaktól elvinni, ha van jövő élet, ott van valahol, egyikben vagy másikban, ha nincs — hát nincs, elmúlt mint az álom, mint mi is el fogunk múlni. Ritkán merem magamat átadni azon ábrándnak, mi boldogok volnánk mi vele, ha ő élne, ha Miminknek társa és testvére volna, ha egyiket anyja, másikat én vezetném sétálni, mint láttunk másokat sétálni 2, 3, 4, viruló gyermekekkel, ritkán adom magamat ez ábrándnak át, mert fáj szivemnek arra emlékezni, mi boldogok lehettünk volna és mint nem vagyunk az. A mindennapi kenyerünk van meg, semmi egyéb, — gyermekeinket elvette az ég, Dinámnak egészségét évek óta, barátaink nagy részében megcsalatkozánk, hazánkat elvesztettük talán örökre, ime ez a mi életünk kerté, egyetlen virágszálat ohajtánk benne felnevelni, Irénkénk volt az, és azt nem hagyta nekünk a sors. Kimentünk Meudonba mindnyájan, Irénke sirjára, Dina is kijött, ámbár még gyönge, s uj koszorúkkal felékesítvén sírját, megsirattuk őt, ki rólunk talán semmit sem tud ott a hol van, és megsirattuk magunkat, kiknek lelkűnkön emlékezete mint egy éjszaka ül. A számkivetés nem elég csapás, az Isten kiűzött a hazából, és