Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 309 — erőmet elkoptatják. Nem is akarok erről gondolkodni, mert ez elkeserít, sőt képes volna dühbe hozni; minek élünk, ha az élet igy mul el? semmit nem csinálhatva a mivel a haza vagy az emberiség iránti kötelességünket leróvhattuk volna. E szempontot én mindig igyekszem elkerülni, csak az évek végével borulok el-el, midőn azokat látom múlni a nélkül, hogy valamit mutathatnék fel. De hát miként segítsek rajta? Az Isten sújt bennünket, gyermekeink halálával; — avagy nézzem hidegen sírjaikat és menjek utamon? Ah én ily kőszivvel, vagy ha ugy teszik, nagy lélekkel nem birok. Dinám 1847 óta beteg, csaknem folyvást, kivált ősztől tavaszig, mindent megkisérténk, évenként ezreket adánk ki orvoslására, minden uj évbe uj reménynyel megyünk, s mindenikben a betegség fogadja ölébe. Avagy ne törődjem vele, ha nem segithetek rajta, ő szenvedje a változhatlant, s én teljesítsem kötelességemet a közügy iránt? Úgyde erre szinte nincs erőm; ő elvesztette hónát, vagyona egy részét, ismerőseit, a csendes életet honn, melyet ugy tudott élvezni, s másoknak oly kellemessé tudott tenni, ő áldozata politikai eseményeknek, miknek ő nem szerzője s nem is pártolója, ő hiven és szívesen követett engem számkivetésbe, e nyájas, de szívtelen, e hiu és dicsekvő, ez ékes, de tudatlan franczia nép közé, mely közt idegennek élni kétszeres kin és meghalni kétszeres halál. Es én hagyjam őt szenvedni, búsulni, emésztődni, s vegyek magamnak lelket, mely reá hidegen tekintsen, mint egy kőbálvány? De hol vegyem azt? Szeretheti az emberiséget az, ki szeretetet az egyes szenvedései iránt nem érez ? Ha ez törpeség és gyöngeség, bevallom azt szégyen nélkül, és igy élünk mi, ő többnyire betegen, kínlódva, és én minden vál-