Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 308 — óta nem tettünk ismeretséget, melytől annyit várt ő mint a Nagygyal való ismeretségtől; nyájasnak, finomnak, műveltnek, a házi élet, a gyermekek kedvelőjének mutatta magát, ő is házikört keresett magának, s azt nálunk látszott feltalálni; kora által is a családi életre van utasitva, az emigratióban minden művelt, becsületes magyar ritka, az ilyen drágább a gyémántnál, — s ime félünk ez is hamis kő volt. Erről szóltunk Dinámmal, és ime e leirás igy kerül naplómba. Dina az egész hónapot ágyban töltötte, csak a hó végén kelt fel néha-néha, de ki nem ment. Nemcsak reményt temetett el, fájdalmakat is aratott, tartok tőle, az egész telet kinosan fogja átélni, ő is érzi már eleve, sokszor sir, és biz én nem tudom vigasztalni sem, igazsága, oka van sirni, zúgolódni a sors ellen, mely vak mint a vakandok és kegyetlen mint a tigris. Február. Én olvasok és irok, de czél és kitai'tás nélkül, annak, ki örökös betegápoló, nem lehet egy vállalatba összepontositani erejét; — mindig az után hallgatózom: nem nyög-e újra Dina a szomszéd szobában, mindig uj bajtól félek, mindig történik valami a mi megrémít, szóval eszem soha nincs teljesen hatalmamban, irok és olvasok töredékesen és csak azért, hogy gondolatom ne foglalkodjék mindig a búval és fájdalommal. Ha 1850 óta házam nem volna állandó kórház, azóta én sokat kezdtem és sokat bevégeztem volna, de igy hónapokig nem dolgozhatom komolyan, s a mindennapi bajok, nyugtalanságok, aggodalmak egész lelki