Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 305 — év óta mindig olvasok neki, soha nem olvastam annyi románt, — mert, hogy Isten még jobban sújtsa, ö szemeire is szenved, igy sokat nem olvashat, fejbaja szemeire is folyvást hatván. E szerint ünnep nélkül kapta, Mimi, ajándékait, Jolán is, én is, Dina is, barátaink is, egyiknek utitoilettet, másiknak himzett kosarat, a szegény emigránsnak pénzt adtunk. Nagynak szivar-tartót, mely egyszersmind pénzzsacskó és levéltáska, Mimi egy ékes papucsot vett neki, mit ott hagyott készakarva , másszor Mimi emlékeztette, és ismét ott hagyta, és igy három hétig, mi Mimit bántotta, sőt Dinát is. Ez német szokás, kapni kell minden házi barátnak, s mindenik örült MZ emléknek, csak az öreg ur viselte magát különösen tapintatlanul, hogy ne mondjam neveletlenül és szivtelenül. Azonban jön mindig, de a mi különös, mindig d. u. 5y2-kor, 6-kor ebédelni szokásunk, s ő eltávozik mikor a leves fel van téve. Néhányszor, magyar szokás szerint, Dina marasztotta; s mindig rögtön elfogadta. Ez kissé baj, Boldini azt állítja: azért jön késő, hogy marasztassék. Vele is azt tette, s eleinte ő is marasztotta, s marad mindig, de miután e servitust nem akarta elvállalni, feltette magában nem marasztani, s azóta soha sem jön. O az öreg urat „schmarozernek" hiszi, mert nyalánk, mód nélkül. En ezt nem hiszem, de másrészről, ha szeret velünk lenni, miért jön ö'/^-kor, midőn szükségkép csak félóráig lehet nálunk? Máskor soha nem jön hivás nélkül, arra mindig. Az igaz, az öreg ur nem tartja szavát ígéreteire nézve sem. Bellevueben emlegette, Dinával sétálni menend, a gyermekkel ezt és amazt megnézi, ha vendéglőbe, ha színházba megyünk, társul szegődik, — mind ezt elfelejtette, sőt nem Szem ere. I. 20