Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 300 — idegen bútorokba mentünk. Tehát Dinámnak öröme van, egész nap azt mondogatja, „je suis enfin chez moi", (végre itthon vagyok!), akár ki sem menne, ül vagy fekszik vagy dolgozik, mint a méh a virág kelyhében, mint a madár fészkében, körül-körül tekint és otthon érzi magát. Talán e télen kevesbet fog szenvedni! Talán elvégre egy télen fogja a párisi életet élvezhetni. E remény is táplálja, azért is sietett behurczolóskodni. 1851-ben egész télen feküdt, 1852-ben is ritkán kelt föl, 1853-ban szelídebb volt, de nem oly szenvedéstelen, hogy élvezhetett volna, 1854-ben a telet Irénke betegsége szomorította meg, s ha ez nem tartotta volna erőben Dinát, talán betegsége tört volna ki. így mult el év év, tél tél után, mindig jobbat jobbat reményit, és mindig csalódott. Elvégre csak ki fog a sors fáradni, — minden esetre az ember szenvedéseinek vannak határai, ha a sors nem szün meg sújtani, elveszti tárgyát, meghalván az üldözött. Minden esetre reményi, az embernek ez a legnagyobb jóltevó'je, a remény soha nem csal meg, ő biztat mindig. December. Lelkileg megtörve lévén Irénkém halála óta, hogy tétlen még se legyek, még a mult tavaszkor ajánlottam Dinának, hogy ékszereit, miket eddig Batthyány Kázmérné használt, sőt rontott, kérjük vissza és beadva a zálogházba, a kapandó pénzért papírokat vegyünk és eladjunk. Világba ugy sem járván, legalább a benne heverő tőkének egy része jövedelmez, mire annál nagyobb szükségünk van, mivel az orvosok igen sokba kerülnek, mivel az agió az osztrák papírpénzen 28—35%? mivel