Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 297 — azonban megkérdezvén a csillagokat, azok azt mondják, a kép az övé többé nem lehet. Hanem én adjam el a képet, s árának felét oszszam ki az emigratió szegényei közt, felét tartsam magamnak meg, ki ugy is annyi jót teszek sokkal. Különben ő kéri barátságomat, e lesz jutalma. E levél igen finoman, nyájasan volt irva, de Dinámat és engem igen bántott tartalma. Mintha az égből hulltunk volna le. Mintha Nagy egyszerre alakot változtatott volna. 3—4 hét óta mindig panaszkodik képe miatt, tanácsot kér, leveleket ir, leveleket irat velünk, közlöm vele a visszavehetés módját, 2—3000 francig részére magam mehetek, 8000-ig ha megy, akkor csak mint három tulajdonát szerezhetjük meg Boldinnal, ő mind ezt formailag elutasitja, mint a mi nagy barátság, de valóban jól esik neki, szóval, mi neki egy szives, valóban baráti szolgálatot teszünk, mert megkedveltük őt, és ime egyszerre a nagylelkűt játszsza, és ajánlja, hogy ő a pénzt is visszafizetendi, a képet is tartsam meg, s árának felét az emigratió szegényei közt oszszam ki, felét tartsam magamnak. Megírtam neki, hogy ez nem őszinte bánásmód velünk. Hiszen ő panaszkodott, ő sajnálta a veszteséget, és igy neki kellett a kép, mi a pénzt csak kölcsönöztük neki reá. Es ha még azt mondaná : nekem nem kell se pénz, se kép, az érthető volna, de azt mondani: a pénzt visszafizetem, a képet is tartsa meg, s árát oszsza meg a szegények és maga közt, ezt bizony nem értem, s ha egy próba az egész ajánlat, biz az nem szép, őszintén kimondom . . . Erre levélben nem felelt Nagy, szóval is keveset hebegett zavartan, de minket e csodálatos fogása meghökkentett; mi mint természetes, egyszerű, házi embert fogadtuk őt, szívből kedveltük, szívből tettünk érte min-