Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 289 — a satyrai hangba esni, ép ugy, mint óriás mértékkel mérni embereinket, ama szerep ellenségeinket illeti, emilyen alatt mindnyája törpének tünt volna fel, én okét ugy ítéltem meg, a mint kell nekik a nemzet által, melynek ügyét vezették s védték, megitéltetniök. Talán ide kellene e verseket beirni, szándékoztam ezt tenni napról napra, de hiszen szándékozom kiadni, s ha lehet az országba bejuttatni. Rest is vagyok lemásolni ide mind. Néha-néha más apróságokat is irok, t. i. követem az ihletet, mely megszáll, nem teremteni akarok, csak elmémet akarom foglalkodtatni. Ide irok két ilyen költeménykét, csak azért, hogy el ne veszszen, mert mind, sétaközben, ónnal apró papírszeletekre szoktam feljegyezni. Ifjúság. Használd éltedet, oh ifjú, a szerencse veled jár, Mint jár a hímes lepke virági körül. Majd ha az ősz eljő és lombjaid hullani fognak, Társad a bus szél lesz, mely temetőbe viszen. A számkivetett. Isten hozzátok szép halmok, és te kies táj, Hol bölcsőm rengett, ősi fa árnya alatt. Isten hozzátok ligetek, s ti folyók is örökre, Arnyat, italt, idegen föld nekem ád, mikor ád. Messze bolyong a számkivetett már, s vissza felétek Lenge sóhajjá is oh, félve, titokba röpül. Hamvaimat soha nem föditek ti, — de lelkem el-eljár Esti fuvalmakban, nyögni hazám romáin. Szemerei. 19