Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 287 — udvaron, mielőtt Dinámnak esteli felolvasásimat elkezdtem volna. így készítettem el részint rimes versekben, részint distichonokban a következőkről még e hóban: Aulich, Almássy, Beöthy, Batthyány Lajos, Kázmér, Bónis, Damianich, Deák, Duschek, Görgey, Horváth M., Jeszenák, Jósika, Klapka, Klauzál, Madarász, Nyáry, Nép, Perczel, Pulszky, Szacsvay, Széchenyi, Wesselényi. Néha-néha, főkép midőn Irénkém sírját meglátogattam, róla is irtam verseket, fájdalmamnak ezek megannyi szálai, a férfi ir, nem merem magamról mondani hogy a költő ir, mint a nő sir, s kínai megkönnyülnek. Száműzött sirja. Meghalván, vajon én hol nyugszom, hol pihenek majd? Hol vágyom, hogy a föld hantja borulna reám? Nincs , mely tetszene hely, mert ámbár tágas a földgömb, Zárva van, a hova vágy lelkem, a drága haza. E bús gondolat elmémet gyötrötte sokáig, Mert hisz a számkivetett élni se halni se tud. Ó jaj, hogy többé nem kínoz e gyötrelem engem; Hol kicsinyem nyugszik — sirja az én sirom is. A festőhöz. Gyermekem elhalt; arcza a szép nincs meg, csak e képben, Melyet a vászonra hü ecseted lekapott. Vissza az angyalt híven adád. Azt gondolom olykor 0 aluszik csak tán, s szómra fog élni megint. Várom hasztalan! Eljő és elmúlik az éjjel, S szendereg ó' folyvást, végtelen álma neki. Müved ah szép! de mit ér, olyan az mint festve a bimbó. Ebből a jó illat, abból az élet hiányz.