Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 19 — Megnyugszik sorsában is. De fáj a haza sorsa. Viszszavágy azonban, — Attica szép név, de a föld nem az, egy kiégett, egy összezavart, egy néptelen, állattalan, kecstelen ország. Eszembe jut feljegyezni egy udvart. Hat négyszögletes kőoszlop állt, melyet a kerítéssel gerendák tartottak össze, s az egészt szőlő futotta be. Az oszlopok közt 30—40 iczés kőkorsók, hosszas hordók állottak. A szőlőlombok itt-ott lenyuladoztak. Bacchust véltem még látni, oly szép szüreti kép volt. Fogunk e 8 ember ügyében intézkedni. Ne engedjük elszóratni a magyarság magvát .... Drága ebből minden szem. Sept. 29. Reggel 6—7 közt megindulván egy meredek hegyen mentünk ált s másik faluban reggelizénk. O mi szép ország az! O mi szeretem azon országot. Igen szép az én hazám, szeretem, imádom azt! Most jobban mint valaha. Attica, Attica, ez valami kietlen tartomány. Plató irja, hogy az özönvíz pusztán, csak csontjait hagyta. Istenek és művészet által kellett megszépíteni. Nem tudom neveit a sokféle tüskés bokornak, mely kínosan terjeng a köveken, a bérczeken. A plántaféle mind szúrós, hervadt, a kakukfű korhadt, néha csak illatját érezni, mely a hymetti mézet oly kellemessé teszi. Néhol már cserfa is tünedezik fel. Viz nincs sehol. Két nap alatt egy erecskét találtunk. A faluk ritkák, apró kőházakkal. Az egész ház egy terem, padlás nélkül, üvegetlen ablakkal. Egy végében tyúk, szamár, tára mindennek; más vége kitapasztva, kissé magasban, 5 ujnyi2*