Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 14 — tekint, Peloponés felé, Korinthig lát és Sunium felé, — magas pont, mely midőn a szemet gyönyörködteti, emeli a lelket. En ez utamat felhasználom „emlékezeteket'4 irni, melyek a classicus világból a magyarokhoz lesznek intézve. A nép ott most nagy rémülésben van. Nem jellemezte azt elszántság, bravour, egyes embereiben, még a diadal idején sem, most még kevésbé fognak válni hősök, kik merjenek midőn minden remegni fog. De táplálni kell lelkeiket. Hazafiuságukat éleszteni kell. Isten elhozza a szabadság szent napját. Hiszen még nem áldoztunk eleget. Az Areopagrul ítéletet fogok mondani a revolutioés tényezői felett. A Pál-szirtről szólani fogok a respublica mellett (Kossuth soha nem szólott, mert a korona ragyogott szemébe), mint ő egykor szólott a keresztyén vallás mellett. Az alsó Pnyxről lehetne szólani, beszédalakban, az udvaronczok nyelvén, a felsőn a jövendőrüL Lehetne alkalmat választani azok magasztalására, kik az árulókat megölték. Lehet rajzolni az árulók közt Görgeyt, — összeszőve régiek arczképével. Lehet Kossuthnak eredetiét találni a hiuk és dicsvágyók közt. Szóval a görögök ó'svilágában emlékezeteit irom meg egy száműzöttnek. Ott ültem e szirteken, mogorván, keservesen, egyszersmind emelkedett lélekkel. Emlékezetemben végig vonult Hellás története, mely mindig a szabadság és szolgaság, mint két sark körül forgott. Két ezer év előtt, mint most, ugyan azon harczot vivja az emberiség. Itt ülök, annyi szabadság, annyi zsarnokság, annyi száműzött helyén. Meddig forog az emberiség ugyan azon körben? Felemelkedik és alászáll, és újra kezdi a felemel-