Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 126 — Igaz, Dinám azt akarta, hogy Mimi és én egy vásznán ábrázoltassunk, egyszerre két legyet akar fogni az elégedetlen asszony, — de én azt gondoltam, ha nem lehet kettő, egy is jobb semminél. Dinám Grátzbe utazott, öcscse Feri miatt, ki Bécsben a tékozlásnak és kóborlásnak adván magát, kénytelenek voltak a kadetiskolába küldeni. Ama hires Schönhals ezredébe fölvévén, mint ilyent a kadetiskolába is besorozta, Dina kérelmére. Rosz, lelketlen, szívtelen fiu, nem érdemli hogy egy lépést tesz érette. Egyúttal volt Dinám Máriazellben is. Fogadásbul ment oda, melyet még akkor tett, midőn 1848-ban Mimi oly nagy beteg volt. Ha valaki fogadást tesz, akármilyent, és azt megtartja, én azt jónak, az egészet egy erkölcsi erőküzdelemnek és gyakorlatnak tartom; de ha a fogadásnak alapja valamely hit-csodatételben és isten megváltoztatható akaratában rejlik, ez babona. Dinámnak irtam valami ilyest. O erkölcsös, nemes, vallásos jellem. De azt mindig bajos megítélni erkölcs és vallás mi mértékben olvadnak össze a női lélekben. Ifjú, jó, érzékeny léleknek az imádság a szükség egy neme, attól kell óvakodni hogy az öregség napjaiban vak kegyességgé ne fajuljon el, a mi a jónak, nemesnek, szépnek, isteninek egyszerű áhítata volt. Isten? Ennek még is kell lenni, — a mindenség, Isten nélkül, egy megfoghatatlanság, de az örökkévaló Isten, az a másik megfoghatatlanság. Én e részben hivő és hitetlen vagyok ; a mint e szélre jut gondolatom, fejem szédülni kezd. Olyan ez a léleknek, mint a testnek a lég azon magasságban, hol már meg nem élhet. Istennek küldöttei ? En nem hittem soha, már mint gyermek sem, hogy fija van, hogy különös követei