Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 127 — voltak volna. De ha van isten, akkor miért nem volna lehető mind ez? Miért nem lehetne fija? Miért nem küldhetné követeket különös megbizással ? Különben az mind a mesék világába való, mióta nem gyermek az emberiség, ily követeléssel csak az őrültek lépnek fel. Minden nagyobb világrész és nemzetek csoportozata saját prófétát imád, jele hogy egyik sem az igazi. A géniek azon szövétnekek, — mik által isten vezérelteti az emberiséget. Isten! ez az alapeszme, ez a legfőbb kérdés. Ha van isten, van feltámadás, legalább lehet; ha isten nincs, semmi nincs, minden mulandó, alakját változtatva folyvást és megpihenés nélkül. Már most, ha egy nőtől elveszed az isten eszméjét, mire támaszkodjék? olyan mintha egy állattól a levegőt vennéd el, mely semminek látszik és mely az élet maga. És ha a föltámadás jövendőjét veszed el, mi tátong reá rettenetes sötétséggel ? A végtelen semmiség. A betegség a hid a semmiségbe, a sir az örökös megsemmisülés. Ez egy szóval ki van tépve a lélekből minden remény és vigasz. Mit nyújtunk neki mind e helyett? A positiv vallásoknak nagy előnye a philosophusok felett az, hogy azok nyújtanak segélyt, támaszt, reményt, ezek semmit, teljességgel semmit. Alom vagy valóság a mit nyújtotok , én áltölelem, — igy szól a mindennapi emberi lélek, — ha meghaltam, és valóság az, jól tettem hogy hittem, ha álom, mindegy, hisz nincs belőle felébredés sem kiábrándulás. A halált nem kerülhettem el, de rettenetességeitől, kínaitól megszabaditám magamat, hivén bár hiában.