Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 121 — desi, dobog mint a paripa, kiált mint az őrült, — egy kis eleven ördög. Anyja ilyenkor szinte fél a kis boszorkánytól. De csapodár is tud lenni. Simogatja az ember kezét, leborul, lábainkat megcsókolja, bejön, csókot kér és azzal odább szalad, és mind ezt a leggyöngédebb arczés szem- s hangkifejezéssel kiséri. Ha az igy megy, ebből igazi rózsa lesz, a legszebb szinü, a legkedvesb illatú virág, és a legszúrósb. Mert fejes és makacs is tud lenni végtelenül, midőn nem használ sem kérés, sem tréfa, sem fenyegetés, hanem a kemény büntetés; ekkor aztán megindul a sirás, s igy az idő meglágyulván, a felleg kiöntvén terhét, az ég kiderül. Minap este magam voltam vele a szobában. Es épen az előtt kevéssel megbüntettem. Ölembe vévén utóbb, mondtam neki: Mimiké, majd a jövő hónapban ti elmentek Pestre, én is elmegyek . . . Erre ő nyakamba esett, két kezecskéjével simogatva, és csaknem sirva mondá: papa, te ne jöjj oda; miért? a németek bezárnak. S ezt oly szivesen, oly érzékenyen mondta, mintha érezte volna a mit mond. Pedig ilyesmiről előtte soha nem beszéltünk, legalább mióta kün vannak, ilyesmit ő tőlünk nem hallott. Gyermekség ez, és mégis magam is szinte ellágyultam. Egy gyermekben bizony sok öröm van. Azt csak a szülék és azok tudják, kik vele foglalkoznak. Mint midőn a bimbó fejlik, egy ismeretlen bimbó, azt sem tudjuk mi virág lesz belőle. Es aztán az a kapkodás az okosság és ostobaság közt, az észnek az a kisugárzása néha, mely a valót eltalálja, mintha saját ereje által törne ki a gyermek fején keresztül. Mi is az az ész? Ha Isten,