Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 122 — miért borul el az a gyermek fejében? Avagy az is hasonló a maghoz, melyből apródonkint nő ki a tölgy? Még sem Isten az, a mit a testi organizmus igy módosit, késleltet, korlátoz. Május. Az elaludt tél most ébred föl. Olyan hideg van milyen télben nem volt. Sok helyen rendesen fűtenek és szükség van reá. Nyári ruhát nem viselnek. Ehhez járul még az az örökös esőzés. E tavaszi leányzó, egy szóval, igen-igen hideg és komor lény. Dinám kezdi ismerni Párist. Volt néhány jó napja, lett volna több ha a rosz idő nem gátol terveinkben. És elfelejteti vele néhány nap a mult havak szenvedéseit. Mint a fellegek, búja is nyom nélkül enyészik el. Soha nem láttam arczot, mely a nyilt és derült éghez annyira hasonlitana, mint az: oly vidáman mosolyg, nem is mosolygás az, olyan tekintet milyen az égé tavaszi szép napon. Föltekint rá az ember s a vidámság tengerébe tekint. Ilyen ő. Még ha beteg sem komoly, még ha szenved sem sötét, és minden bajai közben kipillant derült lelke, mint a borulatok redői mögül az ég kékségei ki-kitündökölnek. Olyan ő mint a görögországi éghajlat. Vagy teljesen tiszta, vagy minden borulatot eső követ, — nála is minden szenvedés könnyhullatásban tör ki, de arra ismét napfény következik. Néhány hét óta munkám német fordításának áltnézésével foglalkozánk, ketten. Igen rosz forditás. En tudom minek kell értelmének lenni, Ő tudja mi van jól