Szemere Bertalan: Levelek : 1849-1862 (1870)

— 131 — pet, az eleve kikörvonalozta saját uralkodásának történetét, váltva fog majd revolutionális főnök, majd zsarnok lenni, de ez aztán békés, boldog és dicső urakodás ? Mi státusférfiainkat illeti, ők azt ne feledjék el, hogy ha az összes nép most nem egy röst, holt tömeg mint némileg az volt, hanem egy élő, lángoló, szerepelni kész tömeg, hogy ha egység van is benne gyűlölni a közös ellenséget, a nem magyar fajoknak állandó vágyai, óhajtásai, törekvései is különbözők a mieinktől, és hogy, a mely pillanatban megszűnne létezni a gyűlölet tárgya, t. i. a zsarnokság, ugyan abban mi magyarok hihetőleg négy öt ellenséges elemnek állnánk szemközt. És aztán gondolják meg csak jól, de igen jól, oly lehetetlen volna rovásunkra kibékülniök Ausztriával? És föltéve, hogy az végeredményében mind rajok veszedelmes, mind a fejedelemre kárhozatos lenne, ha aztán mi is bele sodortatnánk a közromlásba, volna ebben vigasztalás? De ha a nép, véve mind fajilag, mind egyetemileg, előhalada annak öntudatában, mit akar; az is bizonyos hogy az ugy nevezett értelmiség vagy középosztály sem ön, sem a helyzetek ismeretében nem ment előre. Menthetők az 1848-ki emberek, ők jólélekkel tévedhettek, a mennyiben nem valának képesek az akkori reformok következményeit jóészszel belátni, s a midőn e következmények valósággal előállanak, nem tudtunk, lévén egy egészen más kor emberei, eligazodni az uj viszonyokban. De a mostani értelmiség a meglett dolgon nem akar okulni? Hallatlanul a történetben, ugyan azon eset másodszor fordul elő, s ó'k ugyan azon hibát akarják újólag elkövetni? A nemzetiség, a XIX. század e legfontosb politikai tényezője, az ítélet trombitáját harsogtatja históriai státuséletünk fölött, s midőn egy részről valódi szándék nincs, de politikailag csak9*