Ormódi Bertalan: Pecsovics-világ Magyarországon : Történeti rajz a jelenkorból (1868)
22 — gaszkodom elveimhez; ez, hogy inkább beszétyeket irok 2 centimejával soronként, semhogy elfogadjam meggyőződésem feláldozásának díján, a kormány több Ízben felajánlott gazdag kegyadományait. Igaz hogy ezen alávaló közlönyök tartalmához még szépirodalmi müvekkel sem szabadna járulnom. Ezt én nagyon jól tudom. S ha még is teszem, oka az, mert egyetlen mesterségem az iradalom, s mert végre nem akarom a kormánynak azon elégtételt szerezni, hogy éhen lásson elveszni engem, ki teljes életemben egész szívből és egész lélekből gyűlöltem és megvetettem. Ezentúl saját nevem alatt közöltem dolgozataimat. A szerkesztők szívesen fogadták, mert tapasztalták, hogy a közönség tetszésével találkoznak. Jövedelmem folyvást szaporodott s nem sokára végkép kibontakoztam anyagi zavaromból. Existentiám újra meg volt alapítva. XII. Ekkor ismét felkerestem Henriettet. Bebörtönöztetésem óta nem láttam öt; sőt irtóztam még azon városrészhez is közeledni, melyben lakik, nehogy véletlenül találkozzam vele s halvány arcomról leolvassa a nyomort, a szenvedést, a végtelen megaláztatást. Fogadtatásom oly nyájas oly szívható volt, hogy éreztem mint tér vissza szivembe mintegy villanyütés által a régi erö, a régi bátorság, a régi lelkesedés. Együtt maradtunk késő estig. Ezek voltak három negyed év óta első boldog perceim. Sokat, véghetetlen sokat beszéltünk egymásnak, s én azt olvastam ki szavaiból, tekintetéből, kézszoiitásából — hogy szeret. Midőn tőle távoztam, attól rettegtem, hogy az