Ormódi Bertalan: Pecsovics-világ Magyarországon : Történeti rajz a jelenkorból (1868)

— 17 — A megbocsátás csak engemet illethet — mond — s én megbocsátom a császárnak azon zsarnoki igazságtalanságokat, melyeket irányomban elkövetett; de azt mit Franciaország ellen vétett, nem lehet, nem szabad soha megbocsátanom. X. Midőn Párisba érkeztem azon gondolkodtam váljon hol keressem Amadét, a fogházban vagy lakásán-e ? Mert a szabadelvű irók Franciaországban épen úgy mint Magyarországon, életöknek jelentékeny részét kormánypalotákban utalványozott ingyenszállásokon húzzák keresztül. Otthon találtam. Kis szegényes szobájának egyik zugában ült mély tünedezésbe merültem Midőn megpillantott szótlanul borult nyakamba. — Mily szerencse hogy itthon talállak — szólék. — Három nap óta folyvást csak téged várlak — válaszol — s ezen idő óta percig sem távozom szobámból. Ugy-e velem jösz? Mikor utazunk? — Vizsgáló pillantást veték Amadéra s a csüggetegség, a mély levertség legaggasztóbb jeleit véltem arcvonásaiban feltalálni. Ö kiolvasta szemeimből ezen benyomást s szomorú hangon szóllott: — Ugy-e bár, e két év fölötte megviselt ? De nem csoda. Sok szenvedésen mentem keresztül. Ha tudnád barátom mily méltatlanul bántak velem! — S váljon elég ok-e ez, az elcsüggedésre ? Elég ok-e ez arra, hogy lemondjál minden további küzdelemről? Nem voltál e mind erre előkészülve? — Igen én el voltam szánva mindenre. De most 2