Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 3. kötet (1867)

— 11 — lefolyta előtt kezdem meg emlékezetem újból kiaknázását, jogom tehát el nem évülhetett. „Becsület, a kinek illik! S ezért Scott Walter szellemét hivom föl segítségül, mint a plastikus, vagyis testesitő, avagy más szóval: az olvasó szemének alakot nyújtó ivók legfőbbikét, — hogy lengettesse hozzám leiró tulajdonának csak egy ezredrészét, mikép édes atyám s anyám képeit ugy testesíthessem meg itten, a hogy azokat agyamban egyre látom. „Apám a középszerűség alatt álló alak; kerek arca száraz, csontos; homloka nem nagyon domborodott, s kissé mélyen fekvő szemei csillogva mozogtak, melyek furfangot s gunynyal vegyült jószivűséget fejeztek ki. E vonásoknak némi súlyt és szilárdságot nyújtott a kampós orr s a szabályos metszetű száj, melyben a derekasan forgó nyelv növelé a szemek elevenségét s az agy értékét. Ezen fejet szabályos, se nem hosszú, se nem vastagnyak köté össze az öt láb s egy hüvelyk magas testtel, melynek domborodott középrésze méltóságot s tekintélyt kölcsönzött s e mellett e domborodás tulajdonosának némileg kényelmes helyzetéről tanúskodott s viselőjét külsőleg is táblabiró-jellegül (typus) tünteté föl. A posteriori emlékezetben megtartott magaviseletéből s leginkább enszülöttjei irányában gyakorlott magatartásából véralkatát sanguin-ner veux-nek vagyis vérmes-idegesnek kell határoznom. „Édes anyámat fiatalságában szép asszonynak mondotta a megye fiatalsága, s ha szabad Sybilla leányáról következtetnem, — kit szakitott másának mondtak, — ugy valódi szépség is volt. Az itt iró Lázár magas, beteges de nyájas, szeretetteljes és engesztelő lénynek ismerte őt, kiben a szelidség annyira párosult a türelemmel, hogy bárkit is nemcsak becsillapitani tudott, de önmaga iránt tiszteletre is készteni.