Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

— 359 — ez új hadtest puszta megjelenése oldalunkba, nagy benyomást tett, mert sebes eló'haladással hátrálási vonalunkat veszélyeztethette. Mig ezek az ütközet terén folytak, azalatt a várőrség sem henyélt, hanem minden tüzével lövöldöztette az ostromló állásokat, ekkép jelentvén még életrevalóságát a segélythozó osztrák seregnek. Lovasságával némely kirohanást is tétetett, hanem ez a várba visszavonulni kénytetett. Az ütközet terén beállt zavarokhoz azon szerencsétlenség is járult, hogy Bem rosz lovas lévén, lováról vagy leesett, vagy az lebukott vele, s igy vállforgóját eltöré. Lovasságunk, sikertelen rohamai után lassan ugyan, de hátranyomult. Ezt követte Gál hadteste, aztán a Guyoné, szóval az egész sereg hátrálásban létezett, de hogy kinek parancsolatjára? máig sem tudhatni. Minthogy nem volt főparancsnok, azért nem is volt egyén, ki Bem eneszméi szerint irányt adott volna. S igy a sereg önfeje után hátrált, s Temesvár felé tartott, a melyhez vezető út két felén sűrű erdő volt. Jóval ezelőtt, midőn Dembinszky hallá, hogy a sereg előmenetele csökkent s hogy az irány hátrafelé történik, újra a sereg felé tartott s a Lázár alezredes által vezénylett hadtestre találván, az út által körösztülvágott erdőnek déli részét megszállni rendelte, mit ez — magyar szokás szerint — nem telj esitett, igen sűrűnek mondván azt. Más hadosztálynak az erdő éjszaki része szögét, mint az ellenséggel szemközt eső oldalát, tűzte ki védállásul, a többi seregrész pedig Remetét s a lugosi útat jelölé ki hátrálási vonalul. A hátrálást az ellenség csak távolról követte, mivel ütközet-félbeszakitást gyaníthatott. Távcsövein némi rendben láthatta az egészet átvonulni; ezenkivül széles kukoricáson kellett volna nekie utánunk mozdulnia s előbb két hidon a csatornát átlépnie; másrészt pedig a nyűg-