Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 1. kötet (1867)

— 283 — A mint egy részről a növendéknek örömteljes létet szerezni s természeti és szellemi tulajdonainak bőséges kielégitését eszközölni akartam, úgy más részt a tanárok állapotát — kevés gond mellett — oly tisztelet s szeretet tárgyává igyekeztem tenni, liogy a növendékek bennök barátjaikat, jótevőiket, védőiket lelhessék föl, — nem pedig urokat, fenyitőiket, zsarnokaikat; hogy a tanítók emberi gyengéik megbántásától megóvassanak, s a gyermekeknek alkalmuk se legyen őket, vagy más felügyelőiket gúny vagy nevetség tárgyáva tenni. Mennyiben sikerült volna ezen philantropicus eszmét kivinnem? nem tudom; de ha sikerül, úgy az a maga nemében Európában egyetlen intézet lett volna, s ily célért nevetség vagy gúny tárgyává kitennem magamat mindenesetre érdemes volt. Mivel pedig egész életemben azt, mibe kezdettem, kivinnem nem sikerült, vagy nem úgy, miként óhajtottam, — a sors ezt sem engedte teljesedésbe menni; mert 1849. január 4-én megnyittatván az iskolák, 5-én Windischgratz megszállá Budapestet s 8-án, bár az osztrák főés altisztség az intézet szerkezete által meg volt lépetve, — — — a gyermekek szétkergettettek s az intézet katonai kórházzá változtattatott át s többé létre sem jött. En ezen eszmével és annak embriójával együtt akarok a történetben élni, s ha valaki idézvén s megemlitvén nevemet, a forradalom alatti működésemet ezzel össze nem köti, — a többi egy füttyöt sem érvén, — azt a feledékenységnek bízvást átengedheti. Egy másik terv, mely eleve csakis tervben maradt, de később Debrecenben mégis létrejött, a vitézségért jutalmul adandó „érdem-jel" név alatti katonai rend alapitása volt. Gondolatom járása szerint együgyű és csalékony