Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

II. Rész. I. Fejezet. A felségsértés. — i38. §. 77 körülmények szerint szükséges és czélszerü intézkedés-e. És ha már példát akarunk felhozni és valamit mintául elfogadni: azon államok példája és mintája után kell indulni, melyekre e házban igen gyakran történik hivatkozás, alkotmányosság és politikai jogok tekintetében és ez szerintem Anglia. Azt pedig a t. államtitkár ur is kénytelen elismerni, hogy Angolországban ezen büntetés nem divatozik. Különben igaz, t. ház, Francziaországban épen e büntető törvényjavaslat indokolása szerint is fennáll ezen büntetés, ugy mint infamia, becstelenség; és a büntetésnek ezen neme azon bűntetteknél, melyeknél alkalmaztatik, életfogytig tartó. Azonban ezen büntetésnemnek czélszerütlenségét ott is belátták s csupán az az oka, hogy eltöröltetése még be nem következett, mert az új büntető törvénykönyvnek elkészítése még azon idő óta mindig elmaradt. A t. államtitkár ur, — hogy ezen mellékbüntetéseknek elfogadását biztosítsa, — azzal szemben, hogy én kénytelen voltam kinyilatkoztatni a büntető törvényjavaslat szelleméhez képest, hogy ezen törvényjavaslatban és átalában a t. kormány újabbi intézkedéseiben retrográd irányt veszek észre, s nem szabadelvűt, a minek pedig a t. kormánv magát nevezi, azt mondotta, hogy hiszen a szabadelvűség sajátságos fogalom. Az én szabadelvüségem — úgymond — nem egyez meg azzal és nem kívánja, hogy rablók, gyilkosok és tolvajok bírák legyenek. Ezt t. államtitkár ur, ezen törvényjavaslat meg nem akadályozhatja, mert e szerint az itt czélba vett büntetések behozatala mellett is, az ily bűnösök a bíró által, bizonyos idő alatt kiállott büntetés után, rehabílitáltatnak. Ha azon czélt akarja elérni az államtitkár ur, melyről az imént szólottam, akkor ezen bűntetteket elkövetőkre ki kellene mondani azt, hogy életfogytáig ily hivatalra, vagy átalában minden közszolgálatra képtelenek; ki kellene mondani, hogy az ily bűnösök politikai jogot nem gyakorolhatnak. Ámde ezen elvet elvetette a franczia jogtudomány és azt helytelennek tartja és épen ezért gondoskodott oly módokról a fennálló törvénynyel szemben, melyek a rehabilitatiót lehetségessé tették. Aztán bátor vagyok azon kérdést intézni az igen t. államtitkár úrhoz: vajon kitől függ a birák kinevezése? Hiszen ez a kormánytól függ. Hát a kormány ne nevezzen ki olyanokat, kik ily büntettek miatt ítéltettek el, — és ki sem fog nevezni, reménylem, ilyeneket. — Ennek tehát a gyilkosokra, rablókra, tolvajokra nézve eleje van véve. Ezután kérdem, t. ház, hogy ha már ezen büntetési nem behozatik is : képes lesz-e megbírálni és megítélni a biró azt, hogy az ily büntettet elkövető Péter vagy Pál a büntetés kiállása után 5—6 évre képes lesz-e hivatalbeli állást elfoglalni, és alkalmas lesz-e politikai jogokat gyakorolni? Ezt a biró előre megítélni nem tudja és igy ezen büntetési nem behozatala szerintem képtelenség. Hiszen, t. ház, a büntető igazság kezét sok rabló, gyilkos és tolvaj kikerüli, a kik ezen jogot élvezik. Csupán azokat sujtsuk-e ily czélszerűtlen, nem helyes, és nem tanácsos, valamint szükségtelen intézkedésekkel, a kik az igazságszolgáltatás büntető kezét ki nem kerülték? Vajon a társadalom vagy az állam nyer-e ezzel valamit? Szerintem mit sem nyer. Ennyit akartam azon általános részre elmondani, melyet az igen t. államtitkár ur felszólalásommal szemben megjegyzett. Most pedig áttérek magára a t. államtitkár urnák ezen §-ra mondott speciális nézetére nézve. A t. államtitkár ur tegnapi beszédében a következőket méltóztatott mondani: (olvas) „Most speciális kérdés áll előttünk, meg fogja engedni a t. képviselő ur, hogy most specialiter feleljek. Az indokok erre nézve nyilatkoznak és az indítványokban meg van mondva, hogy a törvényjavaslat becstelenitö mellékbüntetéseket nem ismer, hanem azon szempontból fogadja el a mellékbüntetéseket, hogy bizonyos tettesek, bizonyos vétségek elkövetői rögtön nem nyerhetnek annyi bizalmat, a mennyi szükséges arra, hogy az