Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

II. Rész. I. Fejezet. A felségsértés. — i27. §. 33 tiltakozom, hogy a magyar haza elleni hazaárulás épen oly utálatos e's kevésbbe' sem utálatosabb cselekmény legyen, — mint teszem a tegnapi példa után, — a bukovinai felségsértés. Ezen §. indokoltatik első sorban az 1848-iki törvénynyel. Az van mondva, hogy az 1848-iki törvény is oltalma alá vette az akkori közjogi kapcsolatot. Jó, én elfogadom ezen érvelést, és nekem nem az a difficultásom ezen §. ellen, hogy a létező közjogi alakulatot oltalmazza, hanem épen az, hogy ennél sokkal tovább megy. Az 1848-iki törvénv nem ment tovább és azt acceptálom. Azt mondja továbbá az indokolás és tegnap az igen t. államtitkár ur, hogy a büntető jog nem alkot államjogot és annak nem lehet czélja és nem képezheti feladatát államjogot alkotni; azt mondja továbbá az indokolás, hogy viszonylatba hozni ezen javaslat által a közjog tételeit a büntető törvénykönyvvel szükséges. Én ezt mint axiómát elfogadom. Méltóztatnak tudni, hogy én az 1867. XII. törvényért nem rajongok; de elismerem azt, hogy annak erőszakos felforgatását a büntető törvénykönyvnek oltalmazni kell. De ennél tovább menni és azt mondani ki, hogy épen olyan hazaárulás a Bukovina elszakitására való törekvés, mint a magyar állam egyes részeinek elszakitására intézett törekvés: az többé nem ezen axiómának alkalmazása, hanem itt a törvényjavaslat tovább megy a közjognál, és itt közjogot alkot. Tehát saját alapelveivel jön ellentétbe, ez által többé nem a közjog kerete hozatik viszonylatba a büntető törvénykönyvvel, hanem messze túlhajtatik azon kereten, melyet a büntető jognak oltalmazni kell. Felhozta tegnapi beszédében az igen t. államtitkár ur, hogy alig van itt a hazában többség, mely helyeselné, hogy egy oly cselekményt, melynek sikerülése esetén esetleg Magyarországnak vérével, pénzével és fiaival kellene kiállani a harcztérre, egy oly cselekményt büntetlennek nyilvánítana a büntetötörvénykönyv. Elfogadom ezen állítást is, de ezzel indokolni a jelen §-t nem lehet. Én nem vitatom az oly cselekmény büntethetlenségét, a mely a fennálló törvények erőszakos felforgatására van irányozva. Ha az igen t. államtitkár ur ezen czélok védelmére, melyeket tegnapi beszédében méltóztatott említeni, egy új fejezetet hozott volna be a törvényjavaslatba oly formán, mint a volt északnémet törvénykönyv II. rész 4. fejezete volt, t. i. „Feindliche Handlungen gegen befreundete Staaten", ha ily fejezetet hoz be, és ebbe a fejezetbe sújtani rendeli azokat, a kik Bukovina ellen feltámadtak: az ellen én nem tehettem volna kifogástelismertem volna, hogy a fennálló alaptörvények elleni erőszakos támadást szükséges védelmezni. De, t. ház, az igen t. államtitkár ur nem elégedett meg ezzel és itt constatálnom kell, hogy ezen fejezet a német büntetötörvénykönyvben nem valami idegen államra vonatkozott, hanem vonatkozott azon német államokra, melyek a Norddeutscher Bundba nem voltak felvéve. Mondom, ha a t. államtitkár ur ezt tette volna, akkor azon alapelvekkel ellentétbe nem jött volna, melyeket e §. indokolásául fel méltóztatott hozni. Akkor igen, helyes viszonylatba lett volna hozva a büntetőtörvény a fennálló közjoggal. Azonban ez nem történt. A javaslat tovább megy a fennálló államjognál. A javaslat ezen szakaszban egyenesen a Reichseinheit eszméjéből indul ki. Ezen állítás legkevésbbé sem túlzott. A ki meggyőződése, lelkiismerete szerint egyenlő hatásúnak tekinti a Bukovina elleni támadást a Magyarország elleni támadással, és a Magyarország elleni támadást nem tekinti súlyosabbnak mint amazt: az elfogadhatja ezen javaslatot; de az többé nem a magyar állam szempontjából indul ki, hanem az egységes állam szempontjából. Azt mondá a t. államtitkár ur tegnapi beszédében, hogy 1843-ban nem is lehetett ezt felvenni a javaslatba, mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a törvény 1867-ben alkottatott. Engedelmet kérek az igen tisztelt államtitkár úrtól, de itten tévedni méltóztatik.