Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

II. Rész. XIX. Fejezet. A párviadal. — 293. §. 515 törvényeire hivatkoznak — a nélkül, hogy a törvénynek a gyakorlati életben nyert fejleményét és állapotát — annak úgyszólván beléletét tüzetesen ismernék: egészen más világításban tűnnek elő, midőn a kérdés részleteiben s gyakorlati alkalmazásában vizsgáltatik; az ily — csupán a fölszinröl felvett átalános állításokkal félrevezetik az illetők gyakran önmagukat, és félrevezetnek — természetesen szándék nélkül — másokat is. Tehát Angliában a párbajt illetőleg nem az az élő jog, a melyet Simonyi Ernő képviselő ur egész átalánosságban kifejezett; az angol joggyakorlat e tekintetben az, hogy a párbaj nem mindig ítéltetik gyilkosságnak vagy gyilkosság kísérletének, sőt szándékos emberölésnek sem, hanem hogy Angliába is számba veszik az emberi gyengeséget, az izgalmat és a bírói ítélet az eset körülményei, a tettes és a tett individualitása szerint állapittatik meg. De legyen a helyzet bármilyen Angliában; azt bátran mondhatja mindenki, hogy ö egy külön párbajtörvényt nem talál észszerüleg indokoltnak, hogy az ember élete, testi épség elleni merénylet bármely alakjában egy — már a törvényben meghatározott büntettet képez, hogy ennélfogva a cselekmény azon törvény szerint legyen büntetendő, mely az élet, illetőleg a testi épség elleni bűntettekre nézve átalában el van fogadva. E nézetnek van jogosult alapja. Sokáig küzdöttek is vele. Hatályban is volt több helyütt: Francziaországban ma is fennáll. De ha azt kérdezzük : mi volt eredménye a párbaj által okozott s a más módon eszközlött ember-halál közti különbség elmellözésének ? a felelet nem lesz igen bátorító. Az eredmény Francziaországban az, hogy a jury mindannyiszor valahányszor a párbaj szabály szerint ment véghez, daczára a legsúlyosabb eredménynek, a tetteseket mindannyiszor felmentette és felmenti. A kik a párbajnál nem akarnak külön törvényes dispositiókat alkotni, hanem azt a szándék és az eredmény szerint az élet és a testi épség elleni bűntettekre és vétségekre megállapított büntetésekkel kívánják büntetni: azok ezen felfogásukban a párbajnak szigorúbb megbüntetése által vezettetnek, mint a mely büntetést arra a jelen törvényjavaslat indítványoz. El lesz-e érve ezen czél — szabadjon kérdeznem — ha a törvény 10—15 évi fegyházat állapit meg, de a bíró ártatlannak mondja a tettest? Azt ne feledjék el az illetők, hogy a közönségnek, az esküdtnek a bírónak jogérzete fellázad azon hozzá intézett követelésnél, mely szerint gyilkosnak bélyeg zendö, s mint ilyen büntetendő az, a kinek cselekményére nézve az egész társadalom tisztában van magával, hogy az nem gyilkosság. A közvéleményt és a közérzületet erőszakolni nem lehet. Mindenik törvényhozás, mely az igazságügyi politika e lényeges tekintetét figyelmen kívül hagyta: hajótörést szenvedett a közönség szellemén, a törvénynyel ellenkező meggyőződések szikláján. Hiába! Ezzel a társadalmi élet tényleges állapotával, a kor meggyőződéseivel, az emberi gyengeséggel kénytelen volt számolni csaknem egész Európa. Számolt vele nemcsak Magyarország, hanem Németország, Belgium, Olaszország és Austria is, és habár mindenütt az volt a czél, hogy a mennyire ezt törvényhozás teheti: megszűntessenek, vagy legalább kevesbíthessenek a párviadalok, még is mindenütt, sőt épen ez okból, felvétetett a büntetötörvénykönyvekbe a párbaj, mint crimen sui generis, mint egy egészen speciális bűntett. Arra nézve igazsága van a t. képviselő urnák, hogy az általam emiitett czélszerüség kérdésétől elvonva, a párbajnak külön minősítése ellen sok indok hozható fel; ámbár másrészről komoly figyelmet igényel az is, hogy azon föltételek és módozatok, melyek mellett a párbaj véghezmegy, lényeges különbséget állapítanak meg ezen büntetendő cselekmény és a közönséges gyilkosság, az emberölés, vagy a testi sértés közt. Tagadhatatlan tény egyébiránt az, hogy a párbajról szóló fejezet elfogadásáról, s az erre nézve megállapított, aránylag enyhe büntetések megállapításáról, mindenik törvényhozás azon kényszer-helyzet alatt állt, melyet a társadalom állapota, a közvélemény erőszakolt reá. A czél tehát nem volna elérve, ha kihagynók ezen fejezetet; mert ez azt jelentené, hogy nekünk a párbaj mint delictum suí generis nem kell, hanem ítéltessék meg az a tettes szándéka, és a következmények szerint s ahhoz képest legyen emberölés vagy súlyos testi sértés ; a czél ezzel nem lesz elérve, mert e felfogás ellenkezik a társadalom érzelmeivel, a miből azután botrányos, a tényállással ellentétben álló ítéletek, felmentések fognak bekövetkezni; és a következmény az lesz, hogy mig a törvényjavaslat szerint, habár enyhébben, de a társadalom felfogásához képest aránylagos büntetéssel bűntettetnének a tettesek és részesek : addig az ellenkező rendszer szerint nem képezendvén a párbaj sui generis delictumot, annak gyilkossággá vagy szándékos emberöléssé való minősítése pedig a biró jogérzetét sértvén : a következmény az lesz, hogy a jogérzettel ellenkező törvény alkalmazása ellen, annak teljes megkerülésében keresend menekülést a biró ; a következmény előreláthatólag az lesz, hogy a párbajt vivók egyátalán büntetlenül fognak maradni; 65*