Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

456 III. A btkv. tárgyalása részleteiben. törvényszéki terem komolyméltóságát szennyezze be azon való vagy hamis adatok elösorolásával, költött vagy valódi bizonyítékok bonczolgatásával, melyekkel a már magában véve is ocsmány állítását támogathatónak tartja. A nemtelen boszu, vagy az utálatos csacskaság veszélyeinek fokozására nem szolgálnak eszközül a törvénykezés formái; erre nem alkottattak bíróságaink. Ilynemű bizonyítást visszautasít a müveit világ valamennyi büntetötörvénykönyve. De ezen esetnél nem lehet megállani; az eszme átalánositandó, s ezen szempontnál kezdődik a nehézség. Irányeszméül el lehet fogadni Angliának egyik újabbi törvényében az úgynevezett Lord CambelTs Act ötödik fejezetében létező intézkedést, mely szerint a valónak bizonyítása csak az esetben képezhet védelmet, hogy ha a terhelő vádak a közjó érdekében hozatnak nyilvánosságra; azonban ezen határvonal igen szűk; mert nem csupán a közérdek jogosíthat fel valakit más ellen egy ennek kellemetlen igazság megmondására, hanem bármely jogos magánérdek is. Ha valaki megkérdez engemet, hogy becsületes ember-e A. a kit ö pénztárnokául akar felfogadni, és én tudom, hogy ezen egyén lopás miatt meg volt büntetve, és ezt a megkereső barátom érdekének oltalma végett neki megírom, s e miatt A. által bíróság elé idéztetem, ha a magánviszonyoknak csupán közérdekből való felderítését engedi meg a törvény, daczára annak, hogy a tény való, el fogok Ítéltetni becsületsértés miatt. A Campbell's Act határvonala tehát, mely egyébiránt a Libel szempontjából helyes, általunk ki volt tágítandó, s ez okból vétetett fel a 252. §-ba ennek 4. pontja. A kérdéses intézkedés kiterjed a 251. §. 1-sö pontjában meghatározott esetre is, melynek rendelkezését azonban nem megszoritja, hanem kitágítja. Míg ugyanis, ezen pont szerint a közhivatalnok elleni állításban vagy kifejezésben foglalt vád csak az esetben lenne bizonyítható, ha az hivatalának gyakorlatára vonatkozik, a 252. §. 4. pontja az igazolást kiterjeszti a közhivatalnok magánéletére és viszonyaira is, ha előzetesen bebizonyittatik, hogy az állítás czélját jogon alapuló magánérdek, de különösen, ha e czélt a közérdek képezte. A törvény a közhivatalnoktól követeli, hogy magánélete is tiszteletre és bizalomra méltó legyen. A bírákra és bírósági hivatalnokokra, valamint a kir. ügyészség tagjaira nézve kimondja ezt az 1871. VIII. t. cz.; a köztörvényhatósági, s községi hivatalnokokról pedig ugyanezt rendelik az illető törvények. Ha tehát valaki „korhelynek", „kártyásnak", „uzsorásnak" nyilvánít ily közeget, s e miatt bíróság elé állíttatik : ha azt hiszi, hogy az, a mit állított, való, jogában áll a valóságot bebizonyítani, mert ámbár az emiitett invectivákban állított tények nem vonatkoznak a hivatalnok hivatali feladatainak mikénti teljesítésére, hanem annak magánéletére, mindazonáltal magánéletének tisztességes volta a törvénynél fogva közérdeket képezvén a közérdeket mozdítja elő mindenki, a ki bebizonyítja, hogy valamelyik közhivatalnok az ö tisztességes életmódját követelő közérdeket sérti. A 251. és 252. §§. többi intézkedéseinek fejtegetését és igazolását mellözhetőnek tartjuk; csupán arra nézve teszünk reflexiót, hogy mig a 251. §. 4. pontja azon tényekre nézve, melyek a fentebbi 3 pont alatt nem is foglaltatvák, megengedi a való bizonyítását, ha ezt az állítólag sértett fél maga kívánja; ezzel ellenkezőleg a 252. §. bevezetése, az ezen szakaszban felsorolt esetekre nézve még maga a sértett fél kívánságára sem engedi meg a bizonyítást.