Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

II. Rész. XIII. Fejezet. A hamis vád. — 227. §. 377 támogató ok nélkül, habár az ellenkezőt nem is tudta az állító. A fökérdés tehát a második kamara bizottságának jelentésével sincs megoldva. Sajnálni lehet, hogy a törvényjavaslat ezen fejezete fölött, a kamrákban lefolyt, nagyon részletes, sőt viszontagságos tárgyalás alatt épen ezen kérdés szó nélkül hagyatott. Sajnálni lehet azt is, hogy NYPELS-nek, a legilletékesebb irónak commentárja, ezen szakaszig mai napig sem jutott el. A belga törvénykönyv szerinti állása a kérdésnek mindezek folytán külföldiek által biztossággal alig állapitható meg. Annyit talán mégis mondhatni, hogy a ' hamis vádnak mind tágabb objectuma (Titre VIII. Des crimes et des delits contre les persons), mind szűkebb objectuma (Chapitre V. Des attentats portées a l'honneur ou á la Consideration des personnes) egy és ugyanaz lévén, mint a calumnia-é, és a diffamatio-é, s a dolusra nézve különös, vagy ellenkező intézkedés a törvényben nem állapíttatván meg: nem túlmerész azon nézet, hogy az állított tény ellenkezőjének tudása, mint a denonciation calomnieuse lényeges criteriuma, a törvényben nincs kifejezve. Világos és határozott azonban a badeni btk., melynek 289. §-a büntetést rendel az esetre is, ha kiderül, hogy a feljelentő nem tudta, hogy feljelentésének tartalma valótlan, ha nem igazolhatja, hogy ö azt valónak tartotta. Még határozottabb volt az első kamarának 1841-ik évi szövegezésében felvett 261. §. b. pontja, mely a „wissentlich falsche Anschuldigung" fogalmát tüzetesen megállapította. „In den Fallen der §§. 259 (a törvény szerint 284. §.) und 261 gelten dicjenigen Aussagen für wissentlich falsch geschehen, von welchen der Urheber nicht darthun oder doch glaubhaft zu machen vermag, dass er sie für wahr gehalten habe." Az eszmét illetőleg megegyez a meghatározás a törvénykönyv 289. §-ával: a különbség csak a körülírás határozottabb alakjában van, mely tekintetben az első kamara szövege előnyben van. De a mi a kettő között a leglényegesebb különbséget képezi, s a mi a módositvány mellőzésének alapos okául is szolgált : ez az, hogy a följelentést, melynek valótlanságát a följelentő tudta, egyenlő büntetéssel rendelte büntettetni azzal, a melynek ellenkezőjét nem tudta a feljelentő; mely esetben tehát a feljelentő bűnössége abban állott, hogy nem tudta, vájjon való-e az, a mit feljelent vagy nem. Az alapeszmét és s megkülönböztetést illetőleg, megegyez a bádeni törvénykönyvvel, illetőleg az ezt előkészítő javaslatokkal, a mi 1843-ik évi törvényjavaslatunk 255. §-a, mely igy szól: „Tudva hamisan történtnek pedig akkor tekintetik a feladás, midőn a feladó még annyit sem volt képes bebizonyítani, a miből valószínűleg kitetszenék, hogy azt, a mit feladásában előadott, igaznak tartotta.„" Nem követelték tehát a mi javaslatunk szerzői, hogy a feladó annak ellenkezőjét tudta legyen valónak, a mit feladott, hanem elég volt, ha nem tudta, hogy állítása való, és ha nem volt elegendő oka azt valónak tartani. Ez volt egyébiránt törvényünk és törvényes gyakorlatunk mindig követett rendszere, mely a hamis vádaskodót nem tartotta ártatlannak csupán azon indoknál fogva, mert az nem tudta annak ellenkezőjét, a mit a hatóságnak feljelentett. Mindazon esetekben, melyekben a vádlott ártatlan volt s a feljelentő nem tudta 48