Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

r. Ministeri indokok. — 6. A visszaesés. 73 A visszaesés jogalapja a tettes akaratának makacs megátalkodottságában, vagyis abban található, hogy az egyszeri büntetésnek elég hatálylyal kellett volna birni, hogy őt azon cselekvény másodszori elkövetésétol visszatartsa, o még is, másodszor is megvetve a törvényt, ugyanazon cselekményt, mely miatt annak első elkövetése után már megbüntettetett, ismételve is elkövette. Ez eléggé mutatja, hogy itt csak egynemű, vagy rokon természetű, bűntettekről lehet szó. Mi közössége, mi Összefüggése van például a lopásnak a párbajjal? A lopás alacsony haszonlesésből, a párbaj a becsületérzés fokozottságából származik ; az egyik a vagyon, a másik az élet ellen irányzott cselekmény. Az akaratnak nem azon gonoszsága nyilatkozik az egyik, mint a másik bűntett elkövetésében, A büntetés, mely a párbajt vivót e tetteért érte, nem terjeszti ki hatályát arra nézve, hogy annak tettese más büntettet ne kövessen el. Ha nem ugyanazon, vagy nem hasonló nemű bűntettnek elkövetése forog fenn, ez esetben az utóbbi bűntett Önálló és új cselekmény, mely semmi Összefüggésben nincs az elobbenivel; a második büntettetik ugyan az erre megállapított büntetéssel, de nem emeltethetik fel a büntetés magasabb fokra, sem nem változtathatik az át súlyosabb nemű büntetésre azért, mert a tettes már egyszer, — egészen más természetű cselekmény miatt megbüntettetett. A „vita ante acta" mint a büntetés súlyositásának tényezője egész más, és egészen más a „recidiva". Nem vitátlan ugyan az elfogadott elv, sőt az két részről is ki van téve megtámadásnak ; az egyik rész a visszaesés szigorúbb büntetésében a „non bis in idem" elvének violatioját látja; a másik rész pedig a visszaesést nem korlátozza az ugyanazonnemű cselekményekre, hanem kiterjeszti azt a hasonló súlyosságúakra. Ez utóbbi értelemben visszaeső mindenki, a ki bűntett, vagy vétség miatt büntetve lévén, ismét büntettet, vagy vétséget követett el. A hazai gyakorlat nem nyújt a nálunk követett rendszerről kellő felvilágositást. Csak az kétségtelen, hogy az ismétlés szigorúbban büntettetett, mint ugyanazon bűntett első izbeni elkövetése. Ezt Vuchetich is állítja a következő szavakban: „et ideo leges positivae consuetudinem deliquendi, et delicta reiterata gravius puniunt." Megegyez ez azzal, a mit már Bodó is tanított: „Secunda circumstantia ad augendam poenam facít incorrigibilitas Rei, quae cum priori convenit. Qualis incorrigibilitas, si post semel jam datam veniam, aut crebriores correptiones, penes Reum observetur : poena exasperari debet. Ratio est: Quia poenae, seu peccati venia, potissimum, sub spe emendationis et tantum vere correctis ac resipiscentibus, datur. Hic vero reus, loco emendationis speratae, priora delicta novis cumulavit: quae, per posteriora aucta et aggravata reviviscunt; proptereaque una demum poena merito vindicantur. Tum ex eo: Ut aut anteriorum non punitorum malitiae supplicii mensura respondeat; aut si punita sunt, reliqui ad pária facinora proni, et hujus deliquentis exemplo animosiores redditi, ejus poenae gravitate deterreantur, et resipiscant. Quia nocet bonis, qui parcit malis." De mindez átalánosan szól, s arra nézve, hogy a „recidiva in genere", vagy „in specie" képezi a büntetés súlyositásának alapját: sem az egyik, sem a másik nem nyújt felvilágositást. Szlemenics a büntetést súlyosító körülmények s az ezt eredményező kútfők között, felhozza ugyan az esetet: „ha a bűntevő ugyanazon bűntettet többször ismételte", de ez csak állítás, és semmiféle adattal nem bizonyított állítás lévén, a kérdést nem oldja meg. A bírósági gyakorlat sem volt egyenlő ; mert mig több esetben az elöbbeni bűntett, mint más természetű nem vétetett figyelembe, addig egyéb és legtöbb esetben a „vita antea peracta" nemcsak ha bűnvádi elitéltetést tartalmazott, hanem az esetben is, ha az illető egyén rosz hírben állott, a büntetés fölemelését vonta maga után. Gyakorlatunk ez utóbbi felfogásra mutatván fel a legtöbb példát, rendszer gyanánt az tekinthető, hogy a bűntettes rosz előélete, különösen előbbi elitéltetése, habár nem ugyanazon, vagy nem is hasonló nemű bűntett miatt, mint a melyet később elkövetett, indokul tekintetett a büntetés fölemelésére és súlyositására. A visszaesés elvi megkülönböztetése, az ugyanazon nemű és ugyanazon tárgy elleni, vagy az ugyanazon rugókon alapuló cselekménvek és másnemű bűntettek között: úgy látszik sem törvénykezési gyakorlatunkban, sem a büntetőjogi irodalom nevezetességeinek munkáiban nem jutott átható felismerésre és méltánylásra. E különbségnek öntudatos és okadatolt felismerése csak is az előre haladottabb külföldi criminalistikai tudománynak terjedése által közvetittetett hazánkban ; s további meghonosítása a rendszeres büntető törvénykönyv létrehozatala és gyakorlati alkalmazása által fog eléretni. A büntetöjogtudomány elsőrendű külföldi nevezetességei is csak az ismétlést „in specie" ismerik el tulajdonképeni visszaesésnek, melyet jogosítva van az állam súlyosabban büntetni, mint 10